Jenn Lyons: Királyok veszte

Író: Jenn Lyons
Kiadó: Agave Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 720
Fülszöveg:
Nincs ​mit tenni, ha hív a végzet…
Egy dalnok inasaként Kihrin legendás tettek meséin nőtt fel. Közben tolvajként azért küzd, hogy elég pénzt gyűjtsön, és kijusson a Főváros nyomornegyedéből. Egyszer azonban rossz házat foszt ki, felfigyel rá egy démon, és az élete gyökeresen megváltozik.
Kihrin szorult helyzete magára vonja az egyik uralkodóház figyelmét, akik azt állítják, hogy ő a züllött hercegük rég elveszett fia, és maguk közé fogadják. Az ifjú, akinek az élete ezzel korántsem vesz örömteli fordulatot, belekeveredik új családja kegyetlen törekvéseinek hálójába, és hamar rájön, hogy rég elveszett hercegnek lenni egyáltalán nem olyan, mint a mesékben.
A helyzet csak tovább romlik, amikor Kihrin megszökik kincsekkel teli börtönéből. Megtudja ugyanis, hogy ő áll egy ősi, rettenetes jóslat középpontjában, és az istenektől a démonokig, a sárkányoktól a mágusokig minden oldal a saját céljai érdekében akarja felhasználni őt. Kihrin kénytelen szembesülni azzal, hogy a gyerekkorában hallott régi mesék elég sok mindenről hazudtak. Főképp arról, hogy a történet végén mindig a hős győzedelmeskedik.
De Kihrin talán nem is hős, hiszen nem az a végzete, hogy megmentse a világot. Hanem az, hogy elpusztítsa.

[# A könyvért hatalmas köszönet az Agave Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Ööö…

Nagy fába vágta az író a fejszéjét ezzel a könyvvel, de én is azzal, hogy megpróbálom értékelni. Előző mondatom valójában teljesen akkor nyer értelmet, ha valaki belevág a könyv elolvasásába. Nehéz mű, nem csak súlyra, hanem szellemileg is, hiszen megdolgoztatja az agytekervényeket. Mindig csak egy-egy építőkockát biztosít a regény, amely alapján bizony nem csak a szereplőknek kell elmesélniük a történetet, de az olvasónak is hozzá kell járulnia ahhoz gondolataival, hogy végül kerek egésszé álljon össze a történet. Ugyanis az történt, hogy az első száznyolcvan oldalon csak pislogtam és kapkodtam a fejem.

Ebből következik, hogy a második rész elolvasása előtt biztosan újra fogom olvasni az első kötetet is, hiszen, ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy mire emlékszem, lehet csak hebegnék, habognék. Ahhoz, hogy minden a helyére kerüljön, hogy befogadható legyen a második rész, s hogy ne kelljen levonnom egy fél pontot, neki kell esnem még egyszer. Mert jó, mert akarom, és mert izgalmas. Csak annyi része van, és annyi kiváló újítást tartalmaz, hogy az hihetetlen.

Azonban a negatívum, amit ki kell emelnem, azok a lábjegyzetek voltak, engem halálra idegesítettek az első háromszáz oldal alatt. Később persze értelmüket nyerték, de olyan érzésem volt, mintha még egy szakirodalmat próbálnának lenyomni a torkomon, ahol minden lábjegyzetben feltűnik még legalább 2 új objektum neve. Ez számomra kicsit sok volt.  Ötletnek kiváló, és gazdagabb lett tőle a világ, csak mivel dúskáltunk a jóban, kicsit megcsömörlöttem tőle.

A történetet két szál ismertetéséből ismerhetjük meg, ami valójában négy lesz, még ha elsőre nem is vesszük észre. Mindkettő a múltat meséli el, csak másik idősíkon játszódik. Karom és Kihrin felváltva mesélnek, akinél a kő van, az mondja az aktuális részletét a történetnek. Karomról tudni kell, hogy képes felvenni azoknak az embereknek az alakját, akiket megölt, úgyhogy nem árt olvasói szemmel résen lenni annak a tekintetében, hogy elhisszük-e neki minden szavát vagy sem, mert éppen még a saját maga által elmondott sztoriban is hazudik. Ez persze számos humoros jelenetet is biztosít, így aki a viccesebb jelenetekre specializálódott, az is találhat magának kedvére valót.

És akkor említést tettem arról, hogy a két szál valójában négy. Nos, ez abból adódik, hogy Kihrin börtönben van jelenleg, Karom a cellájának őre, s amikor a történeteket mondják, közben el-el cseverésznek néhány dologról. Például rácsodálkoznak arra, hogy a másik igazat mondott, vagy elszégyellik magukat, amiért nem vették észre a csapdát. Ezek a miniepizódok is előrébb görgetik a történetet. A negyedik szál maga a lábjegyzet, ami kiegészíti, igazzá teszi a történetet, nem árt ennek az információnak a tudatában olvasni.

Szóval ha te, kedves Olvasó, esetleg hülyének éreznéd magad a történet olvasása közben,  elvesznél a szálak között, belekeverednél a hazugságok hálójába, akkor nyugodj meg, minden rendben van, ez ugyanis bele van kódolva a történetbe. Azonban ezen érzéseid közepette rá fogsz jönni, hogy több szereplővel is rokonlélek vagy, ugyanis ők is elég hülyék néhány jelenethez, pár fejezethez. Ott van például Kihrin, akit előszeretettel vezetnek meg és csapnak be. Mert ha valaki nem hülye, az biztosan hazudik. Alshena meg amolyan kettő az egyben: kicsit hülye, és nagyon hazudik. Jaj, nyomás olvasni!

Ez a történet epizódjaiban erős igazán és számos kalandot tartogat, nekem a tengeri részek lettek a kedvenceim. De vannak ám sárkányok is és varázslatos szigetek, meg egy főhős, aki mindent elpusztíthat. Vagy ellenkezőleg.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik egy nem mindennapi történetre vágynak, akiket érdekel az öröklési rendszer viszontagságos rendszere, akik szeretnének minden oldalon újabb információval gazdagodni, és akik a fantasyból a keményebb vonalat követelik meg. Azoknak, akik szeretik a több szálon futó cselekményt, de azoknak is, akik puzzle-zni szeretnek az információkkal. Mindenkinek, aki valami különlegesre vágyik, vagy szereti a boszorkányos történeteket – Tyentso garantált kedvenc lesz, nekem is az lett! (Ó, és Kihrin ide vagy oda, itt a női karakterek erősek csak igazán.)

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4,5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Alshena, Tyesntso, Karom
Kedvenc jelenet: Karom és Tyentso jeleneteit nagyon bírtam.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/