Chiara: Repülj, szitakötő!

Író: Chiara
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: romantikus
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 392
Fülszöveg:
A ​SZERELEM MINDIG ELÉG?
A huszonhárom éves Laura írországi tanulmányait félbeszakítva érkezik haza a húga temetésére. Karina tizenhét évesen vesztette életét, egy esős novemberi délután a város legendás Ördög-hasadékába zuhant. Minden jel arra mutat, hogy a halála baleset volt.
Amikor azonban Laura szembesül vele, hogy közel sem ismerte olyan jól Karinát, mint hitte, nyomozni kezd. Mit keresett a húga esőben az Ördög-hasadéknál? Hogy zuhanhatott le, mikor mindannyian tudják, hova ne lépjenek? Miért mondta azt az apjuk, hogy Karina megölte magát?
Laura egyetlen támasza a legjobb barátja, Máté, aki iránt nem várt érzések ébrednek benne. Attól tart, hogy mindez megmérgezheti a barátságukat, így miközben Karina verseit felfejtve igyekeznek kideríteni, mi is történt, Laura mindent megtesz azért, hogy elnyomja magában az egyre erősebben tomboló vágyat.
De megbirkózhat-e egyszerre a gyásszal és a szerelemmel, a bűntudattal és a szenvedéllyel, valamint a világát felforgató titkokkal? Elárulhatják-e a versek, hogyan halt meg Karina? Mi az ára a hazugságoknak?
MERÉSZ ÉS FELKAVARÓ TÖRTÉNET AZ IGAZSÁG KERESÉSÉRŐL, A TESTVÉRI SZERETETRŐL ÉS A SZERELEM EREJÉRŐL.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Jó, jó, de mégsem.

Mindig azt mondom a gyerekimnek, hogy itt repülni tanulsz. Ha engeded, hogy vigyelek, akkor tényleg megtanítalak repülni. Hogy miként lehetséges ez? Úgy, hogy valaki közben engem is repülni tanít… Rátérve most már a könyvre, előrebocsájtom, hogy a cím volt az, ami megfogott, főleg azért, mert a repülés nem emberi tulajdonság, ugyanakkor mégis egyből magamra, környezetemre, az életemre vonatkoztattam. A borító is gyönyörű volt, így már tudtam, hogy nekem ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasnom. Egyébként is figyelmet fordítok arra, hogy magyar szerzőtől is olvassak minden évben valamilyen szórakoztató irodalmat – mert a szépirodalom az köszöni szépen, egy éve a mindennapjaim része. Úgyhogy nem volt kérdéses, hogy nekem ezt a kötetet el kell olvasnom.

Hogy milyen elvárásaim voltak a regénnyel kapcsolatban? Őszintén megmondom, semmilyenek. Külön örültem, hogy a hosszabb leírásokat vagy párbeszédeket versrészletek szakítják meg és tagolják, még az interpunkció hiánya sem zavart, gondoltam a néhai főhős erősen szereti az avantgárd mozgalmakat. Nekem a versek nem tetszettek, nem az én stílusomban íródtak, de ízlések és pofonok. Arra viszont jók voltak, hogy igazolják azt, amit Laura kinyomozott. Kicsit befogadóként talán hátrányból indul az, aki valódi krimire vágyik és nyomozni akar, szeretné megfejteni, mi is történt tulajdonképpen Karinával, merthogy több visszatartott információ van, amelyet Laura csak a számára megfelelő pillanatban ad elő.

Az első háromszáz oldal elolvasása közben folyamatosan azon kaptam magam, hogy engem igazából baromira nem érdekel, mi történt Karinával, ami erősen hátráltatta olvasási kedvemet. Karina hazudott, nem mondott el dolgokat, ennek ellenére mégsem érdemelte meg azt, hogy egy szakadék mélyén végezze. Ugyanakkor végig ott lebeg, hogy ez lehetett baleset, öngyilkosság, gyilkosság, és ki tudja még, hogy mi. Sok konkrétumot ugyanis nem tudunk, és mindent is csak a nővére, Laura szemszögén keresztül, aki testvére verseiből igyekszik kihámozni, mi is lehetett az igazi gond.

Ami a könyv mellett szól, hogy rendkívül igényesen van megírva. A történet viszont olyan, mintha egy szappanopera lenne. Mondom ezt annak ellenére is, hogy én szeretem a vérfertőzést mint motívum, ha előfordul bárhol, ismétlem, bárhol. Viszont itt annyi minden van még, hogy csemegézhet, aki a deviánsokra specializálódott. Na már most: van itt nemi erőszak, nagy korkülönbség, vérfertőzés, beteges kötődés és ki tudja még, hogy mit hagytam ki. Őszintén érthetetlen volt számomra a két szülő viselkedése, akik mintha csak a napirendjüket akarták volna kipipálni, és tudomást sem óhajtottak venni arról, hogy a kisebbik lányuk konkrétan meghalt. Értem én, hogy a gyász feldolgozása mindenkinél más, de itt szó sem volt feldolgozásról, mikor a felfogásig sem jutottunk el. Ilyen szülőkkel se áldjon meg senkit a sors, akik abszolút alkalmatlanok – bezzeg a főzdét milyen jól vezették.

Felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Tényleg nagyon jól van megírva, viszont a fent leírtak alapján majdnem ez minden erénye. Az utolsó oldalak fordulatokban gazdagok, de azért talán itt is akad olyan, aki megcsömörlik a sok jótól.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a romantikus, de némi nyomozást is tartalmazó köteteket. Azoknak, akik még nem nőttek ki az iskolásokról szóló történetekből. Azoknak, akik kedvelik a tobzódó borzalmakat, és szeretik, ha ezeket versekkel ellenpontozzák. Azoknak, akik a szitakötőhöz hasonlóan szeretnének és megtanulnának repülni! Az utolsó mondattal nagyon tudtam azonosulni. Valaki engem is tanít repülni.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 2,5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 3/5
Kedvenc szereplő: –
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Jennifer Saint: Ariadné

Író: Jennifer Saint
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy, görög mitológia
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 400
Fülszöveg:
A ​görög mitológiából jól ismert Thészeusz és a Minótaurosz történetének igéző újramesélése.
A félelmetes Minósz király lányai, Ariadné és a húga, Phaidra a krétai palota alatti labirintusba zárt Minótaurosz patadobogását és üvöltését hallgatva nő fel. A szörny – Minósz legnagyobb szégyene és egyben Ariadné öccse – minden évben vért követel.
Amikor Thészeusz, Athén hercege áldozatként Krétára érkezik, Ariadné beleszeret. De azzal, hogy segít Thészeusznak megölni a Minótauroszt, elárulja a családját és az otthonát, és Ariadné pontosan tudja, hogy a világot szeszélyes istenek uralják – ha az ember magára vonja a figyelmüket, mindene odaveszhet.
Vajon elhozhatja-e Ariadné számára a boldogságot, ha elárulja Krétát Thészeuszért egy olyan világban, ahol a nők nem többek a befolyásos férfiak bábjainál? Vagy végül ő is áldozatul esik a szeretett férfi becsvágyának?
Az Ariadné az egyik legismertebb görög mítosz elfeledett nőalakjainak ad hangot, és elmeséli, miféle erőről tettek tanúbizonyságot a haragos, dacos istenekkel szemben. Gyönyörűen megírt, magával ragadó, kivételes kötet.
Hagyd, hogy magával ragadjon!

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Valami azért hiányzott.

Ariadné története nem ismeretlen számomra, és azt gondolom, hogy sokak számára ismerős. Viszont nem a szereplőjelölő cím keltette fel elsősorban a figyelmemet, hanem a gyönyörű borító, s az, hogy októberben bekerültem egy új osztályba, a kilencedikbe mint magyartanár, ahol épp a görög mitológiát, s a labirintus történetét kellett tanítanom. Minden összevágott, így biztos voltam benne, hogy ezt a könyvet minél előbb el akarom olvasni. Visszatérve a borítóra, nagyon tetszenek a szimbólumok, a toposzként megjelenő hajó, a folyondáros szőlő- és levélmotívumok, amelyek mind-mind utalnak a borítón is megjelenő női alak sorsára. Kiváló ez a kék szín, s általa még nagyobb a kontraszt, hiszen gondoljon bárki bármit, Ariadné története nem egy egyszerű szerelmi történet. Aki azonban azt hinné, hogy itt végig Ariadné történetét fogja olvasni, az könnyen csalódhat.

Egy idő után ugyanis megtörténik a váltás, előtérbe kerül a húg is, Phaedra. Tehát párhuzamos mesélése zajlik a két életútnak. Ha választanom kellene, akkor mindenképpen Ariadné nézőpontja és karaktere fogott meg jobban, talán azért is, mert ő a címszereplő, s a róla szóló regényt vártam. Az azonban tény, hogy Phaedra szerepeltetése mint nézőpontkarakter, nem vett el semmit sem, sőt inkább hozzátett kicsit a könyvhöz. Azt gondolom, hogy jó volt két erős női karaktert a középpontba helyezni, ugyanakkor nagyon szívesen elolvasnám azt is, hogy mindez hogyan nézhetne ki esetlegesen a Minótaurusz legyőzőjének vagy a bor és a mámor istenének a szemszögéből. Ez azért is jutott eszembe, mert nemrég visszagondoltam egy remek sorozatra, ahol nagyon bejött nekem az, hogy a különböző részek más-más nézőpontból voltak megírva, s taglalták másként ugyanazon eseményeket.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a könyv olvasása közben végestelen végig azt éreztem, hogy igazán többet érne el a szerző, ha a forró kása kerülgetése helyett most már végre rátérnénk a valódi izgalmakra, merthogy az igazi akciók mintha a könyvön kívül rekedtek volna. Értem én, hogy nem Ariadné volt az, aki bement a labirintusba legyőzni a fenevadat, de amit kaptam az kevés volt. Jobban örültem volna, ha nem maradunk a felszínen, mert így nekem valami hiányzott. Ha egy szóval kellene összefoglalnom, hogy mi, akkor azt mondanám, hogy a lényeg.

Mindezek ellenére ez a könyv nem rossz, sőt, egészen kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, ha az ember nem vágyik valódi izgalmakra. Amivel még voltak fenntartásaim, az a fordítás. Néha magyartalannak éreztem egy-egy mondatot vagy oda nem illőnek egy szót. Például a dorong annyira idiótának és fallikusnak hangzott, hogy kínomban felröhögtem a harmadik funkcióvesztett dorongnál. Talán szerencsésebb lett volna ezt egy másik szóval helyettesíteni.

Összességében a könyvnek vannak hiányosságai, lassú a történetvezetés, ám a női sorsot bemutató könyvek kedvelőinek igazi csemege lehet. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik kedvelik a női nézőpontkaraktereket, s akik izgalmat lelnek abban, ha nem csak egy szemszög kerül tálalásra. Azoknak, akik szeretik a görög mitológiát. Azoknak, akik Thészeuszra és Dionüszoszra is kíváncsiak, mert azért róluk is olvashatnak. Azoknak, akik bűnről, bűnös vágyakról és bűnös tettekről olvasnának, s közben elviselik a nagyképű, fennhéjázó karaktereket – mert azért belőlük is akad, s néhol igazán idegesítők. Azoknak, akik nem bánják, ha az igazi izgalmak a felszín alatt, jó mélyen elrejtve maradnak.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Ariadné
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Liz Braswell: Ami enyém volt rég

Író: Liz Braswell
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 496
Fülszöveg:
Hogy ​megmentsék királynőjük és születendő gyermeke életét, a hűséges alattvalók mindenfelé keresik a gyógyító erejű Aranyvirágot… ehelyett azonban véletlenül a Holdvirágot viszik el a palotába. A csillogó virág meggyógyítja a királynőt, aki egészséges lánygyermeknek ad életet. A kislány haja ezüst, mint a fényesen világító hold. Ám ezüst hajának veszélyes varázsereje van: gyógyítás helyett kárt tesz másokban. A királyság biztonsága érdekében Rapunzel hercegnőt egy nagytudású boszorkány, Gothel asszony gondjaira bízzák, és egy toronyba zárva éli az életét.
Rapunzel tizenkilenc évet tölt a torony falai között. Elfogadja, hogy az embereket meg kell védeni mágikus hajától. Amikor végül úgy dönt, hogy elhagyja az egyetlen otthont, amit valaha ismert – hogy láthassa a lebegő fényeket, melyek minden évben megjelennek az égen a születésnapján –, két tolvaj társaságában váratlan kalandokba keveredik. Az egyikük Gina, a feltörekvő törvényen kívüli, a másik pedig Flynn Rider, a körözött bűnöző. Rapunzel ráébred, hogy a története, a mágikus haja és a jövője sokkal több meglepetést tartogat, mint azt valaha képzelte.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Az Egy új élményhez képest elképesztő magasságokban éreztem magam.

Először is, elárulom nektek, hogy ha valaki, én biztosan nem rajongok Aranyhaj vagy ahogyan más forrásokban nevezik, Rapunzel történetéért. Egyedül Gothel volt az számomra, akit tudtam kedvelni, mert izgalmas volt a tornyocskán le-fel szaladgáló boszorkány karaktere. De még csak azt sem mondhatom, hogy Gothelt a Disney-mesének hála kedveltem meg, mert nem. Inkább az Emma Booth által megformált Gothelt emelném ki, aki a Once Upon a Time című sorozatnak köszönhetően válhatott sokak számára emlékezetessé. Jómagam azért is szeretem a Sorsfordító történetek sorozatot, mert ha a korábban látott feldolgozást esetleg nem is kedveltem, itt még befogadóként esélyt kaphatok arra, hogy más szemmel tekintsek a történet állandó és változó pontjaira – hiszen csak a változás állandó.

Az első fejezetet olvasva azonban nem találtam a helyemet a könyvben, már ott tartottam, hogy félreteszem, és talán nem is veszem elő soha többé, de valami mégiscsak vitt előre, s milyen jól tette az a láthatatlan erő. Valójában nem igazán értettem, hogy egy daganatos megbetegedéssel küzdő kislány miért lesz jó alapanyag Aranyhaj meséjéhez, és hogyan lesz mondjuk a kórházból torony, a kórházi ágyból pedig csodaparipa, de amint megtudtuk később, valójában ez csak egy keret. A kislány kedvenc meséje nem más, mint Aranyhaj meséje, amit a testvérétől már számtalanszor kikönyörgött, ezért rendkívüli módon unja is szerencsétlen – mármint a bátyus – az eredetit.

Itt következik be a csavar, vagyis, hogy a kislány testvére megmásítja a történetet úgy, hogy azért minden lényeges pont, ami húga számára oly fontos, megmaradjon. Nekem nagyon tetszett, hogy a Nap helyett a Hold került előtérbe, és az arany helyett az ezüst. Így az Ezüstvirág lesz az, ami Aranyhaj, vagy hát most már Ezüsthaj erejét biztosítja. Ehhez kapcsolódik, hogy a lány képességeit a holdfázisokhoz kötik, így ki kell tapasztalnia, hogy melyik szakaszban mire képes, mire tudja használni az erejét. Ami még kifejezetten emelte a kötet színvonalát, az az volt, hogy Ezüsthaj ölni is képes volt a hajával, emiatt pedig az európai szuperhatalmak igyekeztek lecsapni rá. Különleges színfolt volt a magyar kötődés megjelenése Báthory Erzsébet személyében. Engem mindenképpen ez a történetszál érdekelt a legjobban, szeretem a történelem sötét fonákját.

A könyvet színesítette a kerettörténet, és különösen jót tett neki, hogy a sztorit egy sötétebb megvilágításba helyezte az író. Ettől vált működőképessé, talán ez volt az, ami számomra az „eredetiből” hiányzott. A borító gyönyörű, és az élfestés is hozzájárult ahhoz, hogy olvasóként részese lehessek a varázslatnak. Ez a lila-kék-rózsaszín-zöld egyveleg szerintem telitalálat volt a kiadó részéről. Azt gondolom, hogy a kötet elolvasása utána továbbra is vevő leszek néhány Sorsfordító történetre, mert egy-egy korábban kevésbé kedvelt mesét is sikerült már olyan megvilágításba helyezniük, hogy mégiscsak tudtam szeretni.

Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik kedvelték, vagy hozzám hasonlóan annyira nem rajongtak Rapunzel történetéért. Azoknak, akik szeretik a magyar kötődéseket, azoknak, akik rajonganak az élfestett kötetekért vagy éppen egy olyan kalandra vágynak, amely az „eredeti” történetnél sokkal több veszélyt rejt magában. Azoknak, akik szeretik az igaz történeten alapuló írásokat. Azoknak, akik vágynak a sötétségre, a veszélyre, és sokkal inkább szeretik az aranynál az ezüstöt. Bár az Egy új élmény számomra mélységes csalódás volt Liz Braswelltől, az Ami enyém volt rég ennek totálisan az ellentettje. Engem végig lekötött.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4,5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Báthory Erzsébet
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Stephanie Garber: Finale

Író: Stephanie Garber
Kiadó: Kolibri [Rendeld meg most!]
Besorolás: YA, fantasy kalandregény
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 458
Fülszöveg:
Egy szerelem, amelyért megéri küzdeni.
Egy álom, amelyért megéri meghalni.
Egy befejezés, amelyre megérte várni.
Két hónap telt el a legutóbbi Caraval befejezése óta. Két hónapja, hogy a Fátumok kiszabadultak egy elvarázsolt kártyapakliból, két hónapja, hogy Legend bejelentette igényét a trónra, és két hónapja, hogy Tella rájött: a fiú, akibe beleszeretett valójában nem létezik.
Amikor életek, birodalmak és szívek sorsa múlik rajta, Tellának el kell döntenie, hogy megbízik-e Legendben, vagy régi ellenségeként kezeli. Miután rábukkan egy titokra, amely fenekestül felforgatja az életét, Scarlettnek képessé kell válnia a lehetetlenre. Legendnek pedig meg kell hoznia egy döntést, amely örökre megváltoztathatja.
A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők – csak nyertesek vagy vesztesek.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Kolibrinek! #]

Egyetlen mondatban: Soha többet.

Nem tudom azt mondani, hogy szerettem valaha is a Caraval-sorozatot. Egyik darabja sem volt igazán kiemelkedő, de a második rész egyértelmű javulást mutatott az elsőhöz képest, így adtam egy esélyt a trilógia harmadik részének is. Kár volt. A sorozat leggyengébb darabja a Finale, nem értem, miért kedvelik olyan sokan. Csak néztem magam elé, és többször feltettem azt a kérdést, hogy vajon ugyanazt a könyvet olvastam-e, mint a többiek.

Már gőzöm sincs, hogy miért rendezték meg ebben a kötetben a Caravalt, pedig esküszöm, hogy figyelmesen végigszenvedtem, csak annyira rossz volt, hogy különösen nem mozgatta meg a fantáziám. Mindenesetre a lényeg, hogy itt is van Caraval, no meg picsogó Tellácska és idegesítő Scarlett, aki ebben a kötetben alulmúlja önmagát, de még így is ő lesz a legkedvelhetőbb szereplő.

Kapunk egy új főgonoszt, a Hullócsillagot, aki az egyik fátum, nem mellesleg Scarlett apja. Hupsz. A Hullócsillagnak nem elég, hogy elnyerje lánya szeretetét, el akarja foglalni Elantine császárnő trónját, le akarja igázni a világot, ki akarja nyírni a többi fátumot, és még ki tudja, milyen szörnyűségeket szeretne megvalósítani. A lényeg, hogy nem egy kedves úriemberről van szó. Természetesen a borzalmakat Scarlett annyira nem akarja hagyni, mert tudja, hogy az a fickó, aki megölte az anyukáját, talán mégsem jogosult az év apukája díjra.

Tellácska eközben próbálja kitalálni, hogy Jackset válassza vagy Legendet. Oldalakon, megközelítőleg 400 oldalon keresztül megy a huzavona, miközben mi már az első könyv legelső 10 oldala után tudjuk, hogy az együtéses Tellácska hogyan fog dönteni. És nem, nem marad benne annyi önérzet, hogy esetleg máshogy döntsön. Ami még rémesen idegesítő benne, az az, hogy önjelölt mártír, és mindent is ő akar csinálni. Nyugalom, meghalni nem fog – legnagyobb bánatomra.

Julian körülbelül semmilyen volt ebben a kötetben, és a két szereplő (Scar + Julian) közötti kémiát sem éreztem. Az meg egyenesen halálra idegesített, amikor azt kellett olvasnom, hogy Bíborka mint becézés. Komolyan, már úgy voltam vele, ha még egyszer felüti ez a fejét, akkor nem olvasom tovább a történetet.

Ami azonban végképp kiverte a biztosítékot, a lehető legjobban zavart ebben a történetben, és rájöttem, hogy a sorozat összes többi kötetében is, az a nagyfokú logikátlanság. Mintha a világépítésben egyszerűen nem lennének szabályok, az egész sorozat nélkülözné a konvenciókat, mintha az események úgy történnének, ahogy azt az írónő elképzeli, és az is olyan ahogyan esik, úgy puffan módon. Esélye sincs az olvasónak arra, hogy néhány részlet megoldására rájöjjön, tekintettel arra, hogy  a random megoldás minden sarkon és bárhol megterem, előzetes ismeret pedig éppen ezért nem szükséges megfejtéséhez, mert nem lehet megfejteni. Ahh, kellene valamilyen megoldás ide… Jó, akkor legyen az, hogy elmegyünk kalapot venni – pedig nem is tudjuk, hogy az embereknek van feje. Nos, ilyen szinten van a regény.

Szeretném kiemelni azt, ami jó is lehetett volna, és ahol a logika felfedezhető, ez pedig az Orgyilkos nevezetű fátum, és a hozzá köthető képesség. Nagyon érdekes, hogy az Orgyilkos képes utazni az időben, és ilyenkor mindig van valami szabály, hogy mit kellene betartani ahhoz, hogy ne változzon a múlt. Aztán persze valami mindig elromlik. Igen, ezt az utolsó 50 oldalt élveztem a legjobban.

Még megjegyezném, hogy Tellácska a gyerekét eladta a feketepiacon, meg maradt egy kívánsága, amit nem használt fel, tekintve hogy ő nyerte meg a legutóbbi Caravalt, úgyhogy ez is baromira következetes megoldás lett az írónő részéről. Jah, nem. Bocsánat.

Azoknak ajánlom a Finale-t, akik szerették az előző két kötetet vagy nem akarják abbahagyni a sorozatot. Azoknak, akik nem bánják, ha csalódni fognak esetlegesen, és azoknak, akik felül tudnak emelkedni a nagyfokú logikátlanságon. Számomra ez most a végre vége kategória lett.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 0,5/5
Borító: 5*/5
Karakterek: 1/5
Kedvenc szereplő: Én csak minden szereplőtől meg akartam szabadulni egyszer és mindenkorra, na meg a legfontosabb, hogy végleg.
Kedvenc jelenet: –

Serena Valentino: Herceg vagy Szörnyeteg?

Író: Serena Valentino
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fülszöveg:
Mindenki ismeri az ősi történetet, amelyben a kegyetlen Herceg Szörnyeteggé változik. Aztán megjelenik egy gyönyörű lány, együttérzésével megváltoztatja a rémséget, aki végül bele is szeret, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Ám a történeteket, legyenek bár olyan jól ismertek, mint a Szépség és a Szörnyeteg, sokféle módon mesélik. De bármelyik változatot is hallja az ember, egy kérdés mindig megválaszolatlan marad: mitől változott a büszke Herceg a világtól elvonult, morózus Szörnyeteggé?
Íme, egy lehetséges válasz a sok közül, melyeket világszerte mesélnek. Történetünk hiúságról, gőgről, gyűlöletről és kegyetlenségről szól… na és persze: az igaz szerelemről.
Ez a Szépség szerelmének a könyve. 

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Nem tetszett minden mozzanata, de az olvasási válságból kirángatott.

Október elején azt vettem észre magamon, hogy kisebb olvasási válságba kerültem. Szerencsére azonban ebből sikerült kilábalnom a Herceg vagy Szörnyeteg? című kötetnek köszönhetően. Ez a retelling most arra fókuszál, hogy a hercegből hogyan lett szörnyeteg, hiszen a gonosz sohasem születik, hanem azzá lesz az idők során. Nagyon érdekes volt a történet háta mögé nézni, főleg azért is, mert a mesében inkább tartottam gonosznak Gastont, mint a saját várában bujkáló szörnyeteget.

A borító nekem nem lett az igazi, sokkal jobban szerettem azonban a belsejét, főleg a fekete élfestés miatt. Annyira hangulatosra sikerült ez a kötet is, hogy mindig örömmel vettem a kezembe, és fogtam hozzá az olvasáshoz.

A Szépség és a Szörnyeteg mesét már felnőttként néztem meg, egyik kedves ismerősöm hívta fel rá a figyelmemet, hogy nagyon jó, neki az a kedvence, nem ártana megnéznem. Valóban kedves kis mese, bár az én személyes kedvencem nem ez, de annyira izgalmas, főleg a legeleje, és a boszorkány átka. Mindig is foglalkoztatott a kérdés, ki az a személy és miért, aki ennyire meggyűlölte a herceget, hogy ezzel a borzalmas átokkal sújtotta.

Ez a könyv erre akar választ adni, mégpedig a következő módon: adott egy látszólag szerelmes herceg, akinek pont addig kell a kinézett lány, amíg arról ki nem derül, hogy egyébként nem előkelő származású. Ennyit az igaz szerelemről. Amikor erre rájön a herceg, iszonyatosan becsapva érzi magát, hallani sem akar a Kirké nevű lányról. Ez nekem negatív irányba tolta el a herceg karakterét, de az írói szándékot is, viszont ha arra akart rávilágítani, hogy mindenkinek jár egy második esély, akkor teljesen rendben volt.

Sajnos Gaston karakterével nem voltam megelégedve. Nem azzal volt a gond, hogy más oldalról próbálja bemutatni a mese leginkább negatív figuráját, hanem azzal, hogy teljes mértékben átesett a ló túloldalára. Soha nem értettem, hogy egy-egy szereplőt miért kell megjavítani. Itt nem arról beszélek, hogy minek bemutatni azt, hogyan lett valaki gonosz, mert erre igenis szükség van, hiszen a gonosz nem születik, hanem az évek során azzá lesz. Itt az a lényeg, hogy Gaston konkrétan úgy van beállítva, hogy ő jogosan akarja elpusztítani a szörnyeteget – ennek az író remekül alá is dolgozok, hiszen a herceg rémes –, mintha ő lenne az egyetlen jó ebben a történetben.

Belle keveset szerepel, ami engem nem küldött padlóra, nagyon örülök viszont annak, hogy megismerhettük Tulipánt kisasszonyt, aki sokáig a herceg menyasszonya volt. Végtelenül hercegnős, kicsit butácska karakternek lett megírva, de ő őszintén szerette a herceget. Sajnálom, hogy az ő szála nem lett folytatva, mert nekem szimpatikussá vált, ahogy haladtunk előre, és a fejlődést is láttam.

Ráébredtem arra, hogy a három boszorkánynővér halálra idegesít. Nem bírom elviselni őket, nagyon gagyik. Viszont az meg jól működik, hogy a karakterek több könyvben is felbukkannak, annyira jó rájönni és látni ezeket az összefüggéseket. Még a végén mindenki rokona-ismerőse lesz valakinek, ahogyan az Once Upon a Time sorozatban is láthattuk, és akkor igazán érdekes kapcsolathálókat lehet felrajzolni.

Összegezve a gondolataimat, nekem tetszett a történet, jó volt látni, mi állhat a herceg gonosszá válásának hátterében – igaz, nem voltam mindennel elégedett. Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik szeretik A Szépség és a Szörnyeteg című mesét, vagy pont hogy nem igazán ez a kedvencük. Azoknak, akik imádják a könyvek között található összefüggéseket. Azoknak, akik olvasták a Ki a legszebb?-et!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4/5
Borító: 3/5
Karakterek: 3,5/5
Kedvenc szereplő: Tulipánt.
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Liz Braswell: Egy új élmény

Író: Liz Braswell
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 414
Fülszöveg:
Mi lett volna, ha nem Aladdin lesz a dzsinn gazdája?
Aladdin egy csavargó. Megannyi sorstársához hasonlóan, mindig csupán még egy újabb napot próbál túlélni az elszegényedett Agrabah-ban. Jázmin egy hercegnő, aki épp házasságra készül lépni kijelölt vőlegényével. Semmit sem akar jobban, mint elkerülni a rá kiszabott sorsot, hogy megláthassa, mi rejlik a palota falain kívül. Amint azonban a Szultán legbizalmasabb tanácsadója, Jafar hirtelen hatalomra tör, minden megváltozik. Egy ősi lámpa segítségével Jafar a varázslat törvényeit megtörve képessé válik a szerelem és halál uralására. Hamarosan nagy feladat vár Aladdinra és a hercegnői címtől megfosztott Jázminra: ők vezetik majd Agrabah népét a királyság szétszakításával fenyegetőző, hataloméhes uralkodó elleni lázadásban. Ez nem az a történet, amit már oly jól ismersz. Ez a történet a hatalomról, a forradalmárokról, és a szerelemről szól. És arról, hogyan képes mindent megváltoztatni egyetlen pillanat.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: A Sorsfordító történetek leggyengébb darabja eddig.

Emlékeztek, nem is olyan régen értékeltem a Fénytöréseket, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. Leginkább az bosszantott, hogy hiányzott belőle az igazi varázslat, és hogy untam a történetet. Nos, ezúttal Aladdin történetében benne volt a varázslat, nem is untam a regényt, mégis azt érzem, hogy eddig ez a leggyengébb darabja a Sorsfordító történetek sorozatnak. Nálam legalábbis mindenképpen. Viszont ez a sorozat továbbra is gyönyörű, még ha nem is szerettem a tartalmat, de tudtam azt értékelni, hogy akármikor vettem kezembe a könyvet, azt mindig örömmel tettem. Gyönyörű az élfestés, csodálatos a borító, és ismételten tökéletesen illik a világhoz a színválasztás. El sem tudnék más színt képzelni, csak a lilát.

Liz Braswell csodálatos alapötlettel állt elő, mégpedig azzal, hogy Aladdin helyett szerezze meg valaki más a csodalámpát. Azzal, hogy ez a személy nem más lett, mint Jafar, hatalmas ütőkártyát szerzett. Sajnos ennek kihasználása elmaradt, így egy kisebb-nagyobb logikátlanság, következetlenség alakult ki a regényben. Olvasóként kapkodtam a fejemet, hogy ez vajon belefér-e a 12 éves korhatárba, vagy sem. De a durvaság engem nem zavart. Az viszont érdekes volt, hogy Aladdin helyett inkább mintha Jázmin lett volna a főszereplő.

Ezúttal Jafar fog parancsol a dzsinnek is. A kék lény hatalmát arra használja, hogy megkaparintsa a trónt, és minden gonosz varázslatot végigvigyen, ami teret kap az agyában. Csak halkan megjegyezném, hogy Jafar átmegy gyilkológépbe, nemes egyszerűséggel megöli a szultánt, majd a papagáját, akit mindennél jobban szeretett, aztán még nagyon sok embert, akik nem éltetik a szuperjó és hiperkedves Jafar diktatúráját.

Liz Braswell talán ott rontotta el, hogy nagyon sok dolgot akart bemutatni egyszerre egy olyan kötetben, ami inkább a fiatalabb, még mesekedvelő korosztályt célozza meg. Érdekes egy diktatúra kiépítése, és érdemes a gazdasági problémákról, az élelmiszerjegyekről, a pénz értéktelenedéséről beszélni, csak nincs értelme akkor, ha olyan dolgok is megjelennek a sorok között, mint például Jafar állandóan papagájszaros kaftánja, vagy a pörgőrúgás, amivel Aladdin Jafar fejét akarta leszedni a nyakáról. Ezeken én hangosan felnevettem, milyen kár, hogy kínomban tettem.

A Prológus bemutatta, hogy milyen szegény körülmények között is él szegény Aladdin, akinek tolvajkodnia kell néhány társával együtt. Majd száz meg száz oldallal később bejelenti, hogy amúgy meghalt az édesanyja már valamikor nagyon rég. Tessék? Igen, én is csak lestem. Végül is a történet szempontjából szinte lényegtelen ez az epizód. Az azonban nem, hogy Aladdinék mindent megtesznek, hogy megállítsák Jafart és Jázmin számára visszaszerezzék a trónt. Ez egészen a 250. oldalig működőképesnek is bizonyult, utána elfáradt a történet, és átmentünk egy felesleges üldözésbe, egy vad kegyetlenkedésbe, valamint egy leülő cselekménybe, így félre is tettem egy kis időre a könyvet.

Olyan karakterek veszítették el a történet által a valódi énjüket, mint például Jafar, aki a kötet komplett idiótája lett a papagájszaros kaftánjával együtt. Gonosz akar lenni és kell neki a hercegnő keze, de ebben sem éreztem igazi belső motivációt. Sőt, annyira szerette Jázmint, hogy amikor valami nagy és erős varázslathoz a főtanácsosnak a leginkább szeretett valakijét kellett feláldoznia, hát persze, hogy a cuki kis papagájt kellett megölni, nem pedig Jázminkát. Jázmin sem volt a legélesebb kés a fiókban, eddig burokban nevelkedett, de két sor után már akkora jó tolvaj lett belőle, hogy csak lestem. Szegény hercegnő olyan egyszerű volt, mint a faék, arról sem volt fogalma, hogy Agrabah-ban vannak szegények. Aladdin sem állt a helyzet magaslatán, szinte a főszereplői státusza semmivé lett. A dzsinn meg, jaj, hagyjuk is. A Disney mesében talán az egyik legizgalmasabb karakter, itt meg a másodszámú főidióta, persze csak Jafar után. A végén meg még rosszabb lesz.

Ami érdekes volt, az Jafar serege. A gúlok – remélem jól írom le, ha nem, akkor elnézést – azokból az emberekből lesznek, akik meghalnak, de Jafar feltámasztja őket. Itt azért megemlítem, hogy 2-3 oldalon is leírják egy-egy szerencsétlen emberke kivégzését – szaftosan, brutálisan. Jafar jelmondata tehát a következő is lehetne: aki ellenünk volt, velünk lesz. Úgyhogy van mögötte egy kis ideológiai megdolgozás is, ha valaki figyel. A gúlok valóban érdekesek voltak, meg az is, ahogy a zombik mögött még felfedezhető a régi ember.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik készen állnak egy sokkal brutálisabb Agrabah-ra. Azoknak, akik képesek elviselni több komplett idióta karaktert is. Azoknak, akik szeretik az élfestett könyveket, vagy szerelmesei a Sorsfordító történetek sorozatnak. Azoknak, akik megismernék a gúlokat, és készek megnézni, hogyan alakult volna minden, ha nem Aladdin szerzi meg azt a hülye lámpát.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 1,5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 1/5
Kedvenc szereplő: Jafar
Kedvenc jelenet: Jafar papagájszaros kaftánja minden pénzt megért. Régen nevettem ilyen jót. Kínomban.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Hannah Capin: Halott királynők klubja

Író: Hannah Capin
Kiadó: Maxim Könyvkiadó [MEGRENDELEM!]
Besorolás: iskolai drámakrimirománc
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 448
Fülszöveg:
Ha ​az iskola legkirályabb sráca kissé túlságosan sokban hasonlít VIII. Henrik királyhoz, neked sikerülne megúszni úgy, hogy a fejed a nyakad maradjon?
Azt hihetnénk, hogy új lánynak lenni egy kisvárosban egyenlő a nagyon unalmas utolsó gimis évvel. Na, de, ha a helyemben – Annie Marck, alias Cleves – lennél, és véletlenül ifjú királyi felséggé válnál azzal, hogy maga a király vezet be a Lancaster Gimibe? Nos, akkor az élet minden, csak nem unalmas.
Henry a legmókásabb srác, zseni és magába forduló rosszfiú egyben. Ez nagyjából megmagyarázza, hogy két éven belül miért jár a hatodik lánnyal.
Arra azonban ez nem ad magyarázatot, hogy a hat lány közül – közülünk – kettő miért halott.
A legjobb barátnőm szerint az, hogy Henry két barátnője halott, Henry hibája. Ez a vád egyenesen nevetséges. A nemezisem azt mondja, beszélnünk sem szabad erről, ami egyenesen nevetséges. De kíváncsi új lányként elhatároztam, hogy kiderítem, mi történt valójában Lancaster holt királynőivel… lehetőleg még az előtt, hogy újabb haláleset történne.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Maxim Könyvkiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Memóriatörlést kérek.

Azt a viharvert szalamandraasszony kegyelmes gyászát, mi az Úristen vészterhes lentről kifelé ellőtt nyila volt ez? Összesen, ha emlékezetem nem csal, akkor olyan 4-5-ször kezdtem neki ennek a könyvnek, mert annyira rossz volt, hogy kénytelen voltam az első 50 oldal után letenni. Pedig a borító is megnyert magának, és az is tetszett, hogy VIII. Henrik alakját, és felségeit hozza el a regény, persze a kosztümök nélkül, ezúttal iskolai környezetben.

Abszolút nem tudom megítélni, hogy a fordítás zseniális lett, vagy minősíthetetlenül borzalmas, ugyanis őszintén megmondom, hogy néhány mondat már annyira kínosan gagyi lett, mégis szórakoztató, ha az ember kiiktatta aznapra az utolsó agysejtjeit is. Amint már említettem, a borító tetszett, ami azonban kevésbé, hogy a szereplők teljesen random és indokolatlanul, vagyis nagyon öncélúan beszéltek csúnyán, ami megint inkább volt kínos, mint betudható csípős káromkodásnak. A harmadik puncimókusszerű megnyilvánuláson már azon gondolkoztam, ismét ideje abbahagyni a könyvet, de végül erőt vettem magamon, csipesszel a szemöldökömhöz ragasztottam mindkét szemhéjam, és folytatta ezt a Cleves szemszögéből elmesélt kálváriát.

Henryfiú jelenleg az 5. barátnőjét fogyasztja épp, akit Katie-nek hívnak, de egy visszaemlékezésnek köszönhetően a Buzgó Mócsing táborban találjuk magunkat, ahol még csak Linával járt amúgy a Henryfiú. Ebben az istencsapása csodatáborban ismerkedik meg Henry és Cleves, aki mint azt már biztos kitaláltátok, erősen Klevei Anna, Lina meg amúgy Catalina Aragónia Amazonas… blabla, szóval értitek, Aragóniai Katalin, akit szintén mindig más néven emleget Cleves. Nem értitek? Na sebaj, menjünk is tovább.

Közben itt a nagy összevisszaságban, egyik fejezetről a másikra ugrálva kisebb-nagyobb időt kihagyva megtudjuk, Anna Boleyn felrobbant a szalagavatón a Tower nevezetű helyen bátyjával együtt. Finom, nem? Seymour Johannát már valamikor amúgy dobta Henry, meg nem is, de mindegy. Lépjünk tovább. Van még egy amolyan Cat Parr, aki az iskolaújság szerkesztője, és csak a művésznevét írja C-vel. Biztos valahogy be kellett hozni, hogy az eredeti Parr Katalin, akinek amúgy négy férje is volt, maga is író volt, több könyve is megjelent. Sok volt az is? A könyvben több az értelmetlenség, sajnos.

Nem csodálom, hogy ennyi kaotikus káosszal töltött zagyvaságon nem tudsz kiigazodni, és hogy az információhalmaztól legszívesebben te is egy vízesésbe ugranál, hogy kitörd a nyakad, ahogyan azt Katie tette. Merthogy egyre több a haláleset, és Parker – aki korábban Annuska bátyjával járt – ráveszi Clevest, hogy ugyan, gyanakodjanak már Henryre! Cleves meg ahelyett hogy gyanakodna, majdhogynem jóformán inkább megdugatja magát Henryfiúval.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az egész könyv úgy rossz ahogy van, a ponyvafelosztás azonban sokat elárul. Ez tényleg egy ponyva. Ebben tényleg nem kell az értelmet keresni. Néha van a könyvben némi izgalom, Cleves próbál vicces lenni – persze nem lesz az –, és ha más nem, de legalább a halálesetek igényesebben vannak megírva, mint a könyv összes többi része. Komolyan, már vártam, hogy valaki végre meghaljon.

Sajnos az iskolai környezet sem tett jót ennek a regénynek, egyszer csak random szereplők bukkannak fel az osztályból, akikről fogalmunk sincs, hogy kik, meg milyenek, de hát vannak, ez a lényeg, nem?

Sajnos megint az van, mint a Titkok és exek éjszakájánál, hogy 0,5-et kell adnom erre a könyvre, de azoknak ajánlom, akik valami különlegességre vágynak. Ez különleges lesz. Talán nem a jó értelemben, talán kellemesen fogsz csalódni, de hogy a kettő közül valamelyik, na az biztos.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 0,5/5
Borító: 4/5
Karakterek: 1/5
Kedvenc szereplő: –
Kedvenc jelenet: A halálesetek.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Elizabeth Lim: Ez hát a szerelem

Író: Elizabeth Lim
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy, tündérmese
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 446
Fülszöveg:
Mi lett volna, ha Hamupipőke sosem próbálja fel az üvegcipellőt?
Hamupipőke hősiesen tűrte sorsát, de eljött a perc, amikor képtelen továbbra is eltitkolni, hogy hiányzik neki a herceg, és mostohájával is végképp elviselhetetlenné vált az élete. Nagy döntésre szánja el magát: varrónőnek jelentkezik a palotába.
Azonban amikor a király udvarban vendégeskedő nővérének szolgálatába áll, fültanúként egy nagy összeesküvés közepén találja magát. A konspirálók nem csupán a király és a herceg hatalmára törnek, de a tündérek is az ármánykodásuk céltáblái, így Hamupipőke Tündérkeresztanyja is veszélybe kerül.
Hamupipőkének meg kel találnia a módját annak, hogyan állítsa meg a cselszövőket még mielőtt túl késő lenne…

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Nem tudom, hogy érte el a történet, de meg sem fordult a fejemben, hogy unatkozzak.

Hamupipőke történetét valahogy soha nem szerettem igazán. Sem az összegyűjtött Grimm-mese, sem a Disney által létrehozott adaptáció nem lett a kedvencem. (Egész egyszerűen nekem nem hozta azt az izgalmat, amit egy Csipkerózsika például igen. Vagy talán csak nem volt elég sötét?) Ezeken kívül azonban a legtöbb élőszereplős feldolgozást nagyon szerettem. Hatalmas kedvencem az Örökkön-örökké című film, amelyet apukám ajánlott, amikor még kisebb voltam. Azóta is nagyon szeretem. Ezért is döntöttem úgy, hogy bele kell vágnom az Ez hát a szerelem című kötetbe.

Még Elizabeth Lim neve sem jelentett garanciát arra, hogy ez egy jó könyv lesz, hiszen korábban a Fénytörések, ami Mulan történetét meséli el kicsit másként, nem tetszett. És itt, a Hamupipőke kapcsán is féltem, mert ugyancsak egy in medias res kezdéssel indult a regény. Nem tudtam elgondolni, hogy miként fogja kitölteni a 446 oldalt Lim, merthogy képzeljétek, onnan indultunk, hogy Hamupipőke már a bálban van. Ám higgyétek el, hogy aggodalomra semmi ok, merthogy a történet sokkal izgalmasabb, mint az eredeti.

Azt gondolom, hogy a Manó Könyvek rendkívül jó újítást hozott ezzel a sorozattal, annyira hangulatos ezeknek az élfestett könyveknek az olvasása. Ezáltal nekem is könnyebb volt belerázódni a történetbe és felvenni a fonalat.

Ahogy azt a fülszöveg is ígéri, Hamupipőke nem próbálja fel az üvegcipellőt, hiszen a mostohája bezárja, így Ferdinánd nagyhercegnek esélye sincs, hogy megtalálja a lányt. A Mostoha azonban nem buta, és rájön, hogy a titokzatos üvegcipellős hajadon nem más, mint Hamupipőke. Ám mivel ez nem szolgálja céljait, a lányt minél előbb szeretné eltávolítani a házból. Addig fajul a dolog, hogy Hamupipőkét eladja egy kereskedőnek. Itt azt gondoltam, hogy a mese majd esetleg egy nagyon sötét fordulatot vesz, ám a lány végül a királyi palotában köt ki.

Nem volt baj azzal, hogy nem lett hátborzongatóan sötét a történet, merthogy a palota is tartogatott titkokat. Emlékeztek még a Tündérkeresztanyára? Nos, megtudjuk, hogy Aurelais-ban tilos varázsolni, és ha a Tünderkeresztanya báli akciója kitudódna, akkor abból komoly botrány kerekedne. Tehát az üvegcipellőn túl bizony még számolni kell azzal is, hogy az országban nem engedélyezett a mágia. Hamupipőkének azt is meg kell tudnia, hogy mi az oka ennek, és hogyan lehetne helyreállítani a régi rendet.

Aztán van még itt valami, hogy a 446 oldal tényleg izgalmas legyen. Mégpedig Ferdinánd nagyherceg ténykedései. Tipikus esete annak a figurának, aki jót akar, mert valóban a birodalom jövőjét tartja szem előtt, de igencsak szűklátókörű, és az eszközökben sem válogat. Mindemellett persze azért saját pozícióját is igyekszik biztosítani. Igazi negatív figura, aki egyébként tényleg azt szeretné a legjobban, hogy a birodalom fennmaradjon.

Nagyon jó ötlet volt még szerepeltetni a házsártos nagynénit, aki György király testvére. Ginevra néninek van egy furcsa stílusa, de helyén van a szíve, így nem csak Ferdinánd ellen veti be magát, és nem csak a mágia, de a szerelem oldalára is hívás nélkül odaáll. Nagyon kedveltem őt, néhány poénján el is nevettem magam. És igen, a humor sem hiányzik a kötetből, az különösen tetszett, hogy valaki meg is jegyezte, hogy Hamupipőkének igencsak egyedi lábmérete lehet…

A karakterek közül nálam picit lemaradt Hamupipőke és Károly herceg, a két szerelmes. Mindkettő abszolút jótét lélek, de olyan kis esetlenek voltak számomra végig, hogy a gyámoltalanságuk már néha fájdalmas volt. Meg egyébként is, hogy lehet olyan bált szervezni, ahol vizet szolgálnak fel? Vizet!

Ha már a báloknál tartunk, akkor itt abból három is lesz. Úgyhogy fiúk-lányok, én mindenkit arra biztatnék, hogy fel a báli ruhával, ideje leporolni a tökhintót, kifényesíteni az üvegcipellőt, és irány a mulatság. Számomra mindenképpen ez volt eddig a legjobb, amit a Sorsfordító történetek címet viselő sorozatból olvastam.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik Hamupipőke meséjét, de azoknak is, akik annyira nem. Azoknak, akik háromszor is képesek elmenni a bálba, s kitartóan hisznek az igaz szerelemben. A könyv be fogja bizonyítani, hogy az igaz szerelem mindent legyőz.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Ginevra, Ferdinánd, György király
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Serena Valentino: Ki a legszebb?

Író: Serena Valentino
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 208
Fülszöveg:
A ​fiatal királylány Hófehérke, és gonosz mostohája, a Királynő történetét mindenki ismeri. A mesélésről mesélésre változó apró különbségeket leszámítva a történet mindig ugyanaz: a Királynő féltékeny lesz a lányka szépségére, és ez odáig vezet, hogy megpróbálja eltenni láb alól az édes, naiv kislányt. Arról már sokkal ritkábban szól a történet, hogy a Királynő mitől is lett ilyen gonosz. Sokan próbálták már találgatni az okokat. Talán már a természeténél fogva is egy gonosz boszorka volt, szépsége pedig mindössze a Király elcsábításának eszközeként szolgált. Mások szerint a Királynő azért gyűlölte a lánykát, mert a Király első feleségére emlékeztette. Ám a leggyakrabban egy romlott lelkű nőszemélynek festik le, aki egész nyomorult életében nem szeretett egyetlen teremtett lelket sem. Valójában oly sokféle magyarázat létezik, amely a Királynő végtelen hiúságát és féltékeny dühét találgatja, hogy bajos is lenne számba venni őket. A sorozat első könyve egy olyan változatát meséli el a történetnek, amellyel az olvasóközönség eddig nem találkozott. Egy történetet, mely szerelemről, veszteségről, és egy csipetnyi mágiáról szól. Ez a Gonosz Mostoha könyve.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Mindig is szerettem megismerni a gonosz karakterek hátterét.

Amikor megláttam, hogy jön ez a könyv, már biztos voltam benne, hogy nekem kelleni fog. Egészen egyszerűen imádom, ha megismerhetjük a gonosz karakterek motivációit, azt a hátteret, ami megmutatja, hogyan és miért lettek egy mese antihősei. Korábban már láttam az Egyszer volt, hol nem volt… sorozatot, ahol szintén ez érdekelt a legjobban, és kapaszkodjatok meg, ott is Regina, vagyis a Gonosz Királynő volt a kedvencem. Ez a könyv azonban – a Ki a legszebb? – nem a sorozatból táplálkozik, teljesen eltérő a kettő. De lássuk is, hogy mi a véleményem a könyvről.

A borító nagyon kis frappáns, külön jó húzásnak tartom, hogy a főszereplő mindkét alakja látható. Emlékszem, gyerekként fullosan féltem egy ideig a boszorkánytól, úgyhogy néha elgondolkodok azon, hogyan lett a kedvencem az, akitől gyermekként féltem. A fekete élfestés pedig szintén kitűnő választás volt ehhez a könyvhöz.

A tükör megszállottjának, a Királynőnek a történetét ismerhetjük meg, aki a tükörkészítő lánya. Édesapja szebbnél szebb tükrökkel látja el a királyságot, és kápráztatja el a birodalmat tükrei trükkjeivel. A birodalom királya, a Király nevű király (imádom ezeket a neveket) egyik műhelylátogatása során beleszeret a leányba, és feleségül veszi. Nem sokkal később azonban a tükörkészítő mester meghal.

Iszonyatosan nehéz erről a könyvről spoilermentesen írni, mert összesen 208 oldal az egész. Ennek köszönhetően a történet pörgős, és a kevés oldalba rengeteg tanulság, mondanivaló férkőzik be. Az egyik ilyen, hogy mennyire fontos a szülői szeretet, és hogy mennyire vágyunk rá, hogyha soha nem kapjuk meg. Ez is a regény része, és azt gondolom, hogy nagyon jól bemutatta a kapcsolatot a hiány és a következmény között. A másik tanulság az, hogy elismerjük saját, önnön hibánkat, és felismerjük, hogy néha a semmiért cselekszünk. Számomra ez hatalmas értéket képviselt a könyvben, és úgy éreztem, hogy van értelme annak, hogy megíródott. 

Ami nekem kicsit sok volt, az az, hogy a regény első felében minden olyan mézesmázosra sikerült. Teljesen jó, hogy a Királynő és Hófehérke között kezdetben szeretetteljes viszony volt, de hogy mennyire falra tudtam volna mászni a harmadik “Kismadaram” megszólítás után, az valami elmondhatatlan. Annyira idilli volt a boldogság, hogy kényelmetlenül kezdtem érezni magam a történetben. Szerencsére aztán jött a fordulat, és elindultunk lefelé a lejtőn, és mindezek mellett jó magyarázatokkal is gazdagabbak lettünk.

Gondom akadt még a három nővérrel, akiknek az alapötlete nagyon jó volt. Ők a Király rokonai, mindemellett pedig megszállottak, legbecsesebb foglalatosságuk, hogy állandóan rosszban sántikálnak, és gonoszkodáson törik a fejüket. Ők azok, akik a háttérből irányítják a szálakat, és megpróbálják elérni, hogy Hófehérke meghaljon. Hogy micsoda? Igen, pontosan. Érdekesek voltak, kétségkívül, csak nem értettem, hogy mi mozgatta őket, és miért akarták ennyire holtan látni Hófehérkét. 

Mindent összevetve a Királynő elvitte ezt a történetet. Számomra mindig is izgalmasabb volt Hófehérke történeténél, ahogyan a végletekig elkeseredett nő, akinek már semmilye nem maradt, csak az, hogy esetlegesen ő legyen a legszebb, felölti egy boszorkány álcáját, és almát kínál a törpéknél megszállt hölgyeménynek. A tükörhöz való beteges kötődésére is válaszokat kapunk, valamint láthatjuk a bejárt útját is. Remélem, hogy jön a többi rész is, mert a gonoszok háttértörténetéből sosem elég.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a meséket, de szeretnék megismerni, hogy milyen az, ha egy gonosz karakter szemszögéből írják meg a történetet. Azoknak, akik a háttértörténetre kíváncsiak, vagy már nagyon elegük van a naiv hősnőkből. Azoknak, akik a pszichológiai szempontokra kíváncsiak. Azoknak, akik nem félnek tükörbe nézni…

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4/5
Borító: 5/5
Karakterek: 3,5/5
Kedvenc szereplő: Királynő.
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Philippa Gregory: Hercegnők kézikönyve

Író: Philippa Gregory
Kiadó: Kolibri Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: illusztrált mesekönyv
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 248
Fülszöveg:
Florizella nem éppen hétköznapi hercegnő… Nem rabolja el a sárkány, és nem menti meg a herceg sem – mert előbb menti ő meg saját magát! Hozzá hasonlóan kalandvágyó barátaival pedig keresztül-kasul bebarangolja a birodalmat, hogy óriásokkal és farkasokkal küzdjön meg Gumicukor nevű lován.
Philippa Gregory nevével már eddig is gyakran találkozhattunk a nemzetközi és hazai sikerlisták élén. Bár a leginkább történelmi tárgyú regényeiről híressé vált szerzőnő ezt a könyvet elsősorban saját lányának és unokáinak szánta, most is otthonos pályán mozog: egy királyi udvarban.
A klasszikus mesevilág díszletei között íme egy vagány, minden ízében mai hercegnő, a fenséges regények koronázatlan királynőjétől a jövő uralkodóinak!

[# A könyvért hatalmas köszönet a Kolibri Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Felnőtteknek is ajánlom.

Nagyon kedvelem Philippa Gregory írásait, és amikor megláttam, hogy most egy gyerekkönyvvel érkezik a hazai piacra, úgy gondoltam, hogy nekem is el kell olvasnom. Már régen olvastam ilyet, de minden évben megpróbálkozok egy-két mesekönyvvel, és most erre esett a választás. Azt kell mondanom, hogy nem csalódtam, Philippa Gregory ismét egy jól megírt könyvet alkotott. Persze nem is vártam tőle mást, és örülök, hogy bevállaltam ezt decemberre.

Még mielőtt kitérnék a történet boncolgatására, megemlíteném, hogy az illusztrációk remekül sikerültek. Végre nem morbid az ábrázolás, mégis egy modernebb megközelítést tükröz, ami abszolút illett egy felvilágosult hercegnő történetéhez. Chris Chatterton rajzai csak hozzáadtak a történethez, nagyon jó döntés volt beemelni ezeket a történethez.

Véleményem szerint ez a könyv kiváló arra, hogy valaki megszeresse az olvasást. Nem tömöttek az oldalak, jól lehet haladni, és a történet megértését illusztrációk is segítik.  Bekapcsolja a történetbe a klasszikus Grimm-meséket is, így több utaláson keresztül találkozhatunk a lánnyal, aki megette az almát vagy a boszorkánnyal, akit elfelejtettek meghívni a keresztelőre.

A történet nagyon egyszerű, Florizella kijelenti, hogy nem akar megnősülni, és ehhez az egész könyvön keresztül tartja is magát. Pedig időközben feltűnik ám a csodálatos herceg is, de a kalandjaik sokkal szórakoztatóbbak lesznek egy bugyuta esküvőnél. A könyv három kalandot foglal magába, az első a herceg által adott bállal foglalkozik, amelyen Florizella kijelenti, hogy nem akar megnősülni, jóformán csak enni megy a mulatságra. A második kaland egy farkascsalád történetét meséli el, a harmadikban hőseinknek egy fenyegető óriással kell szembenézniük.

Florizella és Benett (a herceg) is szerethető karakterek, illetve azt gondolom, hogy valamilyen szinten mindenki kedvelhető. Nekem egyedül Cecília volt rendkívül unszimpatikus, és nem a beszédhibája miatt, hanem azért, mert tipikusan olyan kislány, aki tudjátok, hisztizni kezd a szupermarket közepén, és elfekszik, ha anyuka nem akarja megvenni neki a huszonegyedik csokoládét.

Florizella egy olyan hercegnő, aki egyáltalán nem követi a Hercegnők kézikönyvét. Nem kell megmenteni, nem fog férjhez menni, és nem hajlandó várfogságra ítélni saját magát, hogy a haján majd valamikor felmászhasson a herceg. Kezébe veszi az irányítást, és megpróbálja saját maga legyőzni a sárkányt. Nem cuki kiskutyákat tart maga mellett, hanem bizony farkassal rendelkezik. Persze azért van egy Gumicukor nevezetű lova, de a név megtévesztő, hiszen a mézes-mázos dolgok helyett ez a mese úgy lesz cuki, hogy valójában egy nagyon új oldalról közelíti meg a hercegnő-kérdést.

Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik még gyerekek, de szeretnének olvasni egy nem hétköznapi mesét. Azoknak, akik felnőttek, de szeretik a meséket. Azoknak, akik a nem hétköznapi hercegnőket szeretik, illetve egy kalandos könyvet olvasnának. Azoknak, akik egy várba szeretnének betekintést nyerni, vagy akik a farkasokért rajonganak. Higgyétek el, megéri, nagyon jó kis történet lett. Egy olyan történet, ami végig tartja magát ahhoz, amit alapszabályként az elején lefektetett.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 4,5/5
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Sámson
Kedvenc jelenet: Amikor azt hitték, hogy Florizella beszedett valamilyen átkot. 😀 Nagyon szórakoztató volt, ahogy minden tünetet belemagyaráztak a viselkedésébe.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/