Chiara: Repülj, szitakötő!

Író: Chiara
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: romantikus
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 392
Fülszöveg:
A ​SZERELEM MINDIG ELÉG?
A huszonhárom éves Laura írországi tanulmányait félbeszakítva érkezik haza a húga temetésére. Karina tizenhét évesen vesztette életét, egy esős novemberi délután a város legendás Ördög-hasadékába zuhant. Minden jel arra mutat, hogy a halála baleset volt.
Amikor azonban Laura szembesül vele, hogy közel sem ismerte olyan jól Karinát, mint hitte, nyomozni kezd. Mit keresett a húga esőben az Ördög-hasadéknál? Hogy zuhanhatott le, mikor mindannyian tudják, hova ne lépjenek? Miért mondta azt az apjuk, hogy Karina megölte magát?
Laura egyetlen támasza a legjobb barátja, Máté, aki iránt nem várt érzések ébrednek benne. Attól tart, hogy mindez megmérgezheti a barátságukat, így miközben Karina verseit felfejtve igyekeznek kideríteni, mi is történt, Laura mindent megtesz azért, hogy elnyomja magában az egyre erősebben tomboló vágyat.
De megbirkózhat-e egyszerre a gyásszal és a szerelemmel, a bűntudattal és a szenvedéllyel, valamint a világát felforgató titkokkal? Elárulhatják-e a versek, hogyan halt meg Karina? Mi az ára a hazugságoknak?
MERÉSZ ÉS FELKAVARÓ TÖRTÉNET AZ IGAZSÁG KERESÉSÉRŐL, A TESTVÉRI SZERETETRŐL ÉS A SZERELEM EREJÉRŐL.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Jó, jó, de mégsem.

Mindig azt mondom a gyerekimnek, hogy itt repülni tanulsz. Ha engeded, hogy vigyelek, akkor tényleg megtanítalak repülni. Hogy miként lehetséges ez? Úgy, hogy valaki közben engem is repülni tanít… Rátérve most már a könyvre, előrebocsájtom, hogy a cím volt az, ami megfogott, főleg azért, mert a repülés nem emberi tulajdonság, ugyanakkor mégis egyből magamra, környezetemre, az életemre vonatkoztattam. A borító is gyönyörű volt, így már tudtam, hogy nekem ezt a könyvet mindenképpen el kell olvasnom. Egyébként is figyelmet fordítok arra, hogy magyar szerzőtől is olvassak minden évben valamilyen szórakoztató irodalmat – mert a szépirodalom az köszöni szépen, egy éve a mindennapjaim része. Úgyhogy nem volt kérdéses, hogy nekem ezt a kötetet el kell olvasnom.

Hogy milyen elvárásaim voltak a regénnyel kapcsolatban? Őszintén megmondom, semmilyenek. Külön örültem, hogy a hosszabb leírásokat vagy párbeszédeket versrészletek szakítják meg és tagolják, még az interpunkció hiánya sem zavart, gondoltam a néhai főhős erősen szereti az avantgárd mozgalmakat. Nekem a versek nem tetszettek, nem az én stílusomban íródtak, de ízlések és pofonok. Arra viszont jók voltak, hogy igazolják azt, amit Laura kinyomozott. Kicsit befogadóként talán hátrányból indul az, aki valódi krimire vágyik és nyomozni akar, szeretné megfejteni, mi is történt tulajdonképpen Karinával, merthogy több visszatartott információ van, amelyet Laura csak a számára megfelelő pillanatban ad elő.

Az első háromszáz oldal elolvasása közben folyamatosan azon kaptam magam, hogy engem igazából baromira nem érdekel, mi történt Karinával, ami erősen hátráltatta olvasási kedvemet. Karina hazudott, nem mondott el dolgokat, ennek ellenére mégsem érdemelte meg azt, hogy egy szakadék mélyén végezze. Ugyanakkor végig ott lebeg, hogy ez lehetett baleset, öngyilkosság, gyilkosság, és ki tudja még, hogy mi. Sok konkrétumot ugyanis nem tudunk, és mindent is csak a nővére, Laura szemszögén keresztül, aki testvére verseiből igyekszik kihámozni, mi is lehetett az igazi gond.

Ami a könyv mellett szól, hogy rendkívül igényesen van megírva. A történet viszont olyan, mintha egy szappanopera lenne. Mondom ezt annak ellenére is, hogy én szeretem a vérfertőzést mint motívum, ha előfordul bárhol, ismétlem, bárhol. Viszont itt annyi minden van még, hogy csemegézhet, aki a deviánsokra specializálódott. Na már most: van itt nemi erőszak, nagy korkülönbség, vérfertőzés, beteges kötődés és ki tudja még, hogy mit hagytam ki. Őszintén érthetetlen volt számomra a két szülő viselkedése, akik mintha csak a napirendjüket akarták volna kipipálni, és tudomást sem óhajtottak venni arról, hogy a kisebbik lányuk konkrétan meghalt. Értem én, hogy a gyász feldolgozása mindenkinél más, de itt szó sem volt feldolgozásról, mikor a felfogásig sem jutottunk el. Ilyen szülőkkel se áldjon meg senkit a sors, akik abszolút alkalmatlanok – bezzeg a főzdét milyen jól vezették.

Felemás érzéseim vannak ezzel a könyvvel kapcsolatban. Tényleg nagyon jól van megírva, viszont a fent leírtak alapján majdnem ez minden erénye. Az utolsó oldalak fordulatokban gazdagok, de azért talán itt is akad olyan, aki megcsömörlik a sok jótól.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a romantikus, de némi nyomozást is tartalmazó köteteket. Azoknak, akik még nem nőttek ki az iskolásokról szóló történetekből. Azoknak, akik kedvelik a tobzódó borzalmakat, és szeretik, ha ezeket versekkel ellenpontozzák. Azoknak, akik a szitakötőhöz hasonlóan szeretnének és megtanulnának repülni! Az utolsó mondattal nagyon tudtam azonosulni. Valaki engem is tanít repülni.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 2,5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 3/5
Kedvenc szereplő: –
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Liz Braswell: Ami enyém volt rég

Író: Liz Braswell
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 496
Fülszöveg:
Hogy ​megmentsék királynőjük és születendő gyermeke életét, a hűséges alattvalók mindenfelé keresik a gyógyító erejű Aranyvirágot… ehelyett azonban véletlenül a Holdvirágot viszik el a palotába. A csillogó virág meggyógyítja a királynőt, aki egészséges lánygyermeknek ad életet. A kislány haja ezüst, mint a fényesen világító hold. Ám ezüst hajának veszélyes varázsereje van: gyógyítás helyett kárt tesz másokban. A királyság biztonsága érdekében Rapunzel hercegnőt egy nagytudású boszorkány, Gothel asszony gondjaira bízzák, és egy toronyba zárva éli az életét.
Rapunzel tizenkilenc évet tölt a torony falai között. Elfogadja, hogy az embereket meg kell védeni mágikus hajától. Amikor végül úgy dönt, hogy elhagyja az egyetlen otthont, amit valaha ismert – hogy láthassa a lebegő fényeket, melyek minden évben megjelennek az égen a születésnapján –, két tolvaj társaságában váratlan kalandokba keveredik. Az egyikük Gina, a feltörekvő törvényen kívüli, a másik pedig Flynn Rider, a körözött bűnöző. Rapunzel ráébred, hogy a története, a mágikus haja és a jövője sokkal több meglepetést tartogat, mint azt valaha képzelte.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Az Egy új élményhez képest elképesztő magasságokban éreztem magam.

Először is, elárulom nektek, hogy ha valaki, én biztosan nem rajongok Aranyhaj vagy ahogyan más forrásokban nevezik, Rapunzel történetéért. Egyedül Gothel volt az számomra, akit tudtam kedvelni, mert izgalmas volt a tornyocskán le-fel szaladgáló boszorkány karaktere. De még csak azt sem mondhatom, hogy Gothelt a Disney-mesének hála kedveltem meg, mert nem. Inkább az Emma Booth által megformált Gothelt emelném ki, aki a Once Upon a Time című sorozatnak köszönhetően válhatott sokak számára emlékezetessé. Jómagam azért is szeretem a Sorsfordító történetek sorozatot, mert ha a korábban látott feldolgozást esetleg nem is kedveltem, itt még befogadóként esélyt kaphatok arra, hogy más szemmel tekintsek a történet állandó és változó pontjaira – hiszen csak a változás állandó.

Az első fejezetet olvasva azonban nem találtam a helyemet a könyvben, már ott tartottam, hogy félreteszem, és talán nem is veszem elő soha többé, de valami mégiscsak vitt előre, s milyen jól tette az a láthatatlan erő. Valójában nem igazán értettem, hogy egy daganatos megbetegedéssel küzdő kislány miért lesz jó alapanyag Aranyhaj meséjéhez, és hogyan lesz mondjuk a kórházból torony, a kórházi ágyból pedig csodaparipa, de amint megtudtuk később, valójában ez csak egy keret. A kislány kedvenc meséje nem más, mint Aranyhaj meséje, amit a testvérétől már számtalanszor kikönyörgött, ezért rendkívüli módon unja is szerencsétlen – mármint a bátyus – az eredetit.

Itt következik be a csavar, vagyis, hogy a kislány testvére megmásítja a történetet úgy, hogy azért minden lényeges pont, ami húga számára oly fontos, megmaradjon. Nekem nagyon tetszett, hogy a Nap helyett a Hold került előtérbe, és az arany helyett az ezüst. Így az Ezüstvirág lesz az, ami Aranyhaj, vagy hát most már Ezüsthaj erejét biztosítja. Ehhez kapcsolódik, hogy a lány képességeit a holdfázisokhoz kötik, így ki kell tapasztalnia, hogy melyik szakaszban mire képes, mire tudja használni az erejét. Ami még kifejezetten emelte a kötet színvonalát, az az volt, hogy Ezüsthaj ölni is képes volt a hajával, emiatt pedig az európai szuperhatalmak igyekeztek lecsapni rá. Különleges színfolt volt a magyar kötődés megjelenése Báthory Erzsébet személyében. Engem mindenképpen ez a történetszál érdekelt a legjobban, szeretem a történelem sötét fonákját.

A könyvet színesítette a kerettörténet, és különösen jót tett neki, hogy a sztorit egy sötétebb megvilágításba helyezte az író. Ettől vált működőképessé, talán ez volt az, ami számomra az „eredetiből” hiányzott. A borító gyönyörű, és az élfestés is hozzájárult ahhoz, hogy olvasóként részese lehessek a varázslatnak. Ez a lila-kék-rózsaszín-zöld egyveleg szerintem telitalálat volt a kiadó részéről. Azt gondolom, hogy a kötet elolvasása utána továbbra is vevő leszek néhány Sorsfordító történetre, mert egy-egy korábban kevésbé kedvelt mesét is sikerült már olyan megvilágításba helyezniük, hogy mégiscsak tudtam szeretni.

Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik kedvelték, vagy hozzám hasonlóan annyira nem rajongtak Rapunzel történetéért. Azoknak, akik szeretik a magyar kötődéseket, azoknak, akik rajonganak az élfestett kötetekért vagy éppen egy olyan kalandra vágynak, amely az „eredeti” történetnél sokkal több veszélyt rejt magában. Azoknak, akik szeretik az igaz történeten alapuló írásokat. Azoknak, akik vágynak a sötétségre, a veszélyre, és sokkal inkább szeretik az aranynál az ezüstöt. Bár az Egy új élmény számomra mélységes csalódás volt Liz Braswelltől, az Ami enyém volt rég ennek totálisan az ellentettje. Engem végig lekötött.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4,5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Báthory Erzsébet
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Silvia Moreno-Garcia: Jádeisten, árnyisten

Író: Silvia Moreno-Garcia
Kiadó: Főnix Könyvműhely [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy, kaland
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 376
Fülszöveg:
Egy ​eldugott kis mexikói településen, egy gazdag ember házában az alvilág urának csontjai rejtőznek. Az istenség egykor árulás áldozata lett, lefejezték, maradványait pedig egy ládába zárták, hogy ott raboskodjon az idők végezetéig. Ám a ládák sorsa, hogy előbb-utóbb kinyitják őket.
Mexikó az 1920-as évek végén: a világba betör a modernitás. Új divatok kapnak lábra, lendületes zene szól, az utcákon automobilok dübörögnek, a szesztilalom hatására virágzanak a határ menti városok kocsmái és szerencsebarlangjai. Ez a pezsgő élet azonban csupán vágyálom a fiatal, félvér lány, Casiopea számára, aki megtűrt rokonként tengődik zsarnoki nagyapja házában, Uukumilban, ahol mintha megállt volna az idő. Amikor aztán egy nap kíváncsiságtól hajtva belekukkant az öreg féltve őrzött ládájába, sorsa megmásíthatatlan fordulatot vesz.
Casiopea előtt testet ölt Hun-Kamé, Xibalba trónfosztott ura. Az istenséget egyetlen cél hajtja: vissza akarja szerezni a birodalmát, hogy bosszút álljon áruló öccsén. Ehhez szüksége van a lány közreműködésére, mivel a feltámadásakor elszakíthatatlan kötelék jött létre kettejük között. Így hát Casiopea elindul Hun-Kaméval élete első, hatalmas kalandjára, amelynek során szembe kell néznie a maja mítoszok csaknem elfeledett, de nagyon is valóságos szörnyetegeivel – és lehet, hogy az út a halálba vezet…

[# A könyvért hatalmas köszönet a Főnix Könyvműhelynek! #]

Egyetlen mondatban: Ez nem az én könyvem volt, de elolvastam legalább!

Casiopea Tun történetének kétszer fogtam neki, másodjára szerencsére sikerült is befejeznem. Nem azt mondom, hogy nagy rossz volt, de többször ezt a könyvet biztosan nem fogom elolvasni, mert annyira nem nyerte el a tetszésemet. Egyszerűen nem érte el a könyv nálam, hogy csak erre akarjak koncentrálni, nem tudott annyira érdekes lenni, hogy teljesen lekösse a figyelmemet. Éppen ezért többször elkalandoztam. Talán a cselekményvezetésen lehetett volna még mit csiszolni, és akkor az sokat dob a történeten.

A Jádeisten, árnyisten összességében hogy miről is akart szólni? Azt érzem, amit A lófejű démon esetében, hogy nem biztos, hogy meg tudnám mondani. Kevésbé volt számomra zavaros a történet, de itt is érvényesült az, hogy néha azt éreztem, nem értem, hogy mit akart elérni az író. És itt nem azzal van a baj, hogy valaki nyitva hagyja a történet végét. Itt azzal van a baj, hogy számos történetszál maradt nyitva és számos történetszál maradt értelmetlen. A szokásos módon lássuk hát, hogy tulajdonképpen miről is beszélek.

A borító egészen rendben van, sőt! Gyönyörű. Gyermekkorom jut róla eszembe, mégpedig Az Ezeregyéjszaka meséi. Annyira jól eltalálták a színeket, hogy öröm a könyvre nézni és kézbe venni.

Casiopea karaktere nekem valahogy túl sok volt. A beszólásai nem ütöttek, nagyon gázosnak tűntek a keménykedései. Végig úgy éreztem magam ezeknél a jeleneteknél, mint egy ZS kategóriás filmben, ahol már-már azon nevetek, hogy ennél biztosan nincs lejjebb, pedig tudom, hogy a film hamarosan bebizonyítja, hogy de, van.

Az alapötlet nem volt rossz, sötét istenek vetélkednek egymással, s maguk mellé, céljaik eléréséhez emberi segítőket választanak. Martín és Casiopea ugyanabból a családból indulnak, unokatestvérek, de az egyikük Hun-Kamé, másikuk Vukub-Kamé mellé áll. Igen, a két isten fivér, és hát Vukub-Kamé elárulta Hun-Kamét, levágta a fejét, a darabjait pedig elrejtette Cirilonál, Martínék rokonánál. Casiopea amikor megtalálja a csontokat, kényszerből, de Hun-Kamé szolgálatába szegődik, és elindul, hogy segítsen az istenségnek megszerezni hiányzó darabjait, ilyen például a szeme.

Az úton több állomáson is megfordulnak. Itt kiemelném, hogy a kultúra része igazán tetszett, jól bemutatta a kort, és remek keretet adott a történetnek. Ami kevésbé tetszett, az a két szereplő kalandozása volt (Casiopea és Hun-Kamé). Egyszerűen nem kötötte le a figyelmem, lehet az állomásokat sem tudnám felsorolni az utazásaikból, hogy kinél melyik testrészt, és ami a legnagyobb kérdőjel, hogy hogyan szerezték meg. Pedig becsülettel olvastam én, de valahogy nem talált meg.

A vége számomra elgondolkodtató, ugyanakkor szintén egy picit satnya lett. Nyitva maradt, mégis lezárult. Mindenesetre ha esetleg valamikor lesz folytatás, az sajnos már nélkülem folytatódik, mert annyira nem tetszett meg a regény, hogy én ebből még egy részt bevállaljak. A mellékszereplők teljesen funkcióvesztett kellékek, pedig sokkal jobban lehetett volna rájuk építeni.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnek megismerni más kultúrákat, szívesen barangolnak más tájakon, s fedeznek fel más időket. Azoknak, akiket nem zavar, ha a mellékszereplők elsikkadnak a történet során. Azoknak, akik szeretik az istenek harcait, s megismernék ennek a világnak a történetét. Remélem, hogy nektek sokkal inkább fog tetszeni, mint nekem.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 2,5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 2/5
Kedvenc szereplő: –
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Joanna Courtney: A véres királyné

Író: Joanna Courtney
Kiadó: General Press Kiadó [MEGRENDELEM!]
Besorolás: romantikus, történelmi, dráma
Kiadás éve: 2019
Oldalszám: 348
Fülszöveg:
Hideg. ​Kegyetlen. Halálos.
Lady Macbeth mítoszát mindenki ismeri. De az alávaló királynéról festett portré mögött egy valódi asszony áll. Ez az ő története.
Skócia, 1030. II. Malcolm király már idős, és nincs fiúgyermeke. A koronáért két család vetekszik egymással, véres harcmezővé változtatva a buja tájat. De vajon melyikük nyeri el végül a trónt?
A tizenhat éves Cora MacDuff izgatottan várja az esküvőjét. Minden vágya beteljesülhet, amikor végre hozzámegy a kedveséhez, Macbethhez. A menyegzőjét megelőző éjszaka azonban darabokra zúzzák és ellopják tőle az álmait. A vendégsereg nagy része brutális mészárlás áldozata lesz, a vőlegényének pedig menekülnie kell. Ha Cora vissza akarja szerezni az őt megillető életet, minden fortélyát be kell vetnie, és meg kell tanulnia használni minden fegyvert, amely a rendelkezésére áll.

[# A könyvért hatalmas köszönet a General Pressnek! #]

Egyetlen mondatban: Macbeth borzasztóan idegesített, néha megfojtottam volna egy kanál vízben.

A Szigligeti Színházban (Szolnok) korábban már láttam Shakespeare Macbethjét, ami igazán tetszett, jól összerakott előadásnak lehetett szemtanúja az, aki megváltotta a jegyét és elment. Barabás Botond, Lugosi Claudia, Sárvári Diána és persze a személyes kedvencem: Radó Denise kiváló alakítást nyújtottak. Ekkor fogalmazódott meg bennem az az érzés, hogy ez a darab valójában inkább szól Lady Macbethről, mintsem annak uráról. Amikor pedig megláttam, hogy a valódi történet is megismerhető, már egyből tudtam, hogy nekem ezt a regényt el kell olvasnom. Főleg azok után, hogy rájöttem, Lady Macbeth áll a középpontban, egy erős nő, aki ármánykodásával, intrikájával, ambiciózus fellépésével képes megváltoztatni a történelmet, s koronát szerezni férje számára.

A véres királyné azonban nem csak Lady Macbethet helyezi a középpontba, hanem egy másik nőt is megismerhetünk, Sibyllt, aki Duncan felesége. Azt gondolom, ez jó húzás az írónő részéről, hiszen aki nem találná szimpatikusnak Corát, az simán fókuszálhat Sibyll jeleneteire. Duncan lesz az, akit Macbeth vált majd a trónon, ahová azért meglehetősen rögös út vezet.

A színházban ugyanis a színpad nyújtotta adottságoknak és lehetőségeknek megfelelve több szempontot is figyelembe kell venni, hogy a történet előadható legyen. Az egyik ilyen, hogy évtizedek történéseit kell belesűríteni 2,5 órába. Nekem például az előzmények tetszettek igazán, amelyeket a darabból természetesen nem ismerhetünk meg. Ahogy Corát elszakítják Macbethtől, az fenekestül felforgatja az asszony korábbi életét, s minden reménye szertefoszlik. A jó Macbeth helyett pedig egy durva gyilkoshoz kell feleségül mennie.

Számomra a durva gyilkos volt az egyik legérdekesebb karakter, ugyanis rajta igazán látható a jellemfejlődés. Először szinte még csak tárgyként tekintett az asszonyára, de később felfedeztem, hogy a feleségét mindennél és mindenkinél többre tartja, még akkor is, ha néha nem tudja összeegyeztetni a hiúságát és fizikai erejét azzal, hogy van szíve, ami esetleg érez is néha valamit. Fejlődése egészen a 110. oldalig húzódott…

Akit én képtelen voltam megkedvelni az Cora és Gillespie fia. Borzasztó volt az a gyerek, leginkább a Sweeny Todból a kisfiúhoz tudnám hasonlítani. Végig a rossz, gonosz szándékot láttam benne, minden megmozdulása utána, főleg a regény első felében három darab szívlapáttal ajándékoztam volna meg. Macbeth sem vizsgázott jelesre, a regény végéig azt éreztem, hogy komplett idióta, aki azon kívül, hogy szerelmes, konkrétan nem csinál semmit, és nagyon kényelmesen elüldögél a babérjain 5 hosszú évig, hogy aztán eszébe jusson, mégiscsak vissza kellene szerezni azt a nőt, akit korábban feleségül akart venni.

Ugyanígy később azon vetyengett, hogy őt annyira nem is érdekli a trón, neki mindegy, az a lényeg, hogy Cora boldog legyen. Ekkor már tényleg azt éreztem, hogy megfojtom egy kanál vízben, mert nem értettem, hogy lehet valaki ennyire töketlen. Persze itt a szituációt legalább megmentette Lady Macbeth, aki rávilágított arra, hogy a férfinek is akarnia kell, hiszen mégis az ő fejére kerül a korona.

Ami számomra mindenképpen a regény fénypontja volt az Cullen atya és az ő nagy találmánya a whisky, legalábbis annak egy korai változata, amivel az író remekül fonta egybe a szálakat. Ez azért is kerülhetett bele a regénybe, mert a whiskykészítés a XI. századig nyúlik vissza.

Azoknak ajánlom ezt a regényt, akik szeretik Shakespeare drámáit, vagy csupán a Macbethet. Azoknak, akik rajonganak az olyan könyvekért, amelyek párhuzamosan több szálat visznek. Azoknak, akik szeretik a történelmet, az erős nőket, s esetlegesen rajonganak a skótokért.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4/5
Borító: 4/5 – Nem tudom hová tenni azt a ruhát.
Karakterek: 3,5/5
Kedvenc szereplő: Lady Macbeth
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Robin Perini: Elfeledett titkok

Író: Robin Perini
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: pszichothriller, Kristály Pöttyös
Oldalszám: 416
Megjelenés éve: 2020
Fülszöveg:
Riley ​múltja és Thayne jelene egymásnak feszül, mégis kénytelenek összefogni, ha meg akarják találni a kegyetlen emberrablót.
Riley Lambert tízévesen tehetetlenül nézte végig, ahogy a nővérét elrabolták a szobájából. Az esemény által okozott fájdalomból építkezve, tizenöt évvel később már az FBI-nál dolgozik profilozóként, és arra tette fel az életét, hogy igazságot szolgáltasson az erőszakos bűnözőknek… Titokban viszont arra használja az adatbázist, hogy kutasson a testvére után, aki sohasem került elő.
Riley-ban sötét emlékek kavarodnak fel, amikor egy nap hívást kap a wyomingi Singing Riverből, az egyetlen férfitól, aki képes volt őt levenni a lábáról – az észbontóan táncoló, veszélyes mosolyú egykori tengerészgyalogostól, Thayne Blackwoodtól. Thayne testvérét, Cheyenne-t elrabolták. Nincs nyom, és az egyetlen szemtanú az áldozat Alzheimer-kóros nagyanyja.
Thayne elkeseredetten próbálja megtalálni Cheyenne-t, és ehhez szüksége van Riley szakértelmére. Egyre mélyebbre ássák magukat a kisváros veszélyes titkaiba, de lassan kifutnak az időből, az emberrabló pedig egyre kegyetlenebbé válik. De amikor Riley múltja és Thayne jelene megdöbbentő felismerésben feszül egymásnak, vajon képesek túljutni a titkokon, amik elszakították őket egymástól?

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: És a második rész mikorra várható, tessék mondani!

Az Elfeledett titkok izgalmas és letehetetlen olvasmány volt számomra. Nem csak azért, mert egy megátalkodott emberrabló és aljas gyilkos után nyomoztak hőseink, de azért is, mert közben számos, magánéleti problémával is szembe kellett nézniük. Ez a pszichothriller abba az alkategóriába tartozik, amikor a tettes nem a megismert csoportból kerül ki, hanem valaki teljesen más az, olyan, akire a legkevésbé sem számítana az ember, mert nem is számíthat. Bevallom, hogy én ezeket nem mindig szoktam élvezni, mert esélyt sem adnak rá, hogy kitaláljam, ki lehet az elkövető, a gyilkos. Ennél a könyvnél azonban végig izgultam, hogyan fejtik fel az eseményeket, és miként talál egymásra a két főszereplő vagy folytatja az útját külön.

A borító első pillantásra felkeltette az érdeklődésemet, ami kicsit elbizonytalanított kezdetben, az az volt, hogy ez egy sorozat. Remélem, hogy a kiadó hamarosan hozza a folytatást, mert érdekel, hogy milyen titkok lappanganak még Singing Riverben. Ha megérzéseim nem csalnak, akkor a Riverton családhoz lesz köze, ugyanis ez a szál az, amely kicsit nyitva maradt.

A történet egy rablással indul, Thayne nővérét elrabolják, s az egyetlen szemtanú az Alzheimerrel küzdő nagyi. Cheyenne egy olyan helyre kerül, ahol kötelezően meg kell mentenie egy súlyos beteg lány életét, miközben neki is meg kell küzdenie azért, hogy életben maradhasson. Valaki nem akarja, hogy éljen, valaki a halálát kívánja egy elzárt helyen, ahol számos gyermek él, s mindenki kötődik valahogy Apához.

Azonban Singing Riverben nem ez az első eset, amikor valaki eltűnik. Emberrablások, gyilkosságok hosszú sora írható valakinek a bűnlajstromára. Thayne mindent megtesz azért, hogy megmentse nővérét. Még Rileyt is bevonja, az FBI ügynököt, aki iránt nem titkoltan gyengéd érzelmeket táplál. Riley is érdekes figura, tekintve, hogy lelkileg sérült, s korábban az ő nővérét is elrabolták, aki sohasem került elő. Valamint egy olyan karakter, aki soha nem kapta meg a szüleitől azt a szeretet, amit minden gyerek megérdemelne.

Külön örültem, hogy Thayne és Riley kapcsolata nem ment el a klisé irányába. Végig élvezhető volt, talán a remek főszálnak köszönhetően, ahogy mindkét karakter saját magát is keresi, a saját útját; úgy a kapcsolatuk is mindig lép egyet előre a lépcsőn. Köszönöm, hogy az írónő megmutatta, hogy lehet úgy is könyvet írni, hogy nincs már rögtön az első húsz oldalban szex, hanem igenis, dolgozni kell azon a történeten, hogy ne legyenek klisések a szereplők, hanem megtört, ám mégis igazi, élő emberekké váljanak a szemünk előtt.

Az Alzheimerről olvasni soha nem könnyű, borzasztó belegondolni, hogy mi magunk is juthatunk ilyen sorsra, amilyenre szegény Nana. Hihetetlen, hogy nincs ellene gyógyszer, és hogy a semmiből alakul ki, foglyul ejtve az elmét, s csak néhány szabad pillanatot engedélyez. Olvastam az írónő jegyzetét, amelyben leírja, hogy személyes kötődése is van egy, a kórban szenvedő személyhez, így az őrült harc, és a családtagok kitartása is még élethűbb tudott lenni.

Számomra még Kade karaktere volt érdekes, ő ugyanis a hazatérő harcos, aki gránátsokkban, vagy most már PTSD-ben szenved, ezért a közeli erdőbe vonul el, hogy a világtól távol heverje ki annak a háborúnak a borzalmait, amelyben részt vett. Ne aggódjatok, okoz néhány váratlan meglepetést.

Nem akarok spoilerezni, de számos karakter megtalálható még a skálán. A börtöntöltelék vagy az alkoholba menekülő anya, aki képtelen feldolgozni lánya elvesztését. A bekattant hölgy, akitől rettegnek a testvérei; Cheyenne, akinek orvosként, nőként és fogolyként is helyt kell állnia, s ha nem mentik meg, akkor önmagát kell megmentenie.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a pszichothrillereket. Azoknak, akik készen állnak egy nagy kalandra, egy olyan nyomozásra, ami nem várt fordulatokhoz vezet. Azoknak, akik szeretik a sérült karaktereket, de nem kedvelik a fantasyt, vagy olvasnának mást, hiszen a hősök a hétköznapokban természetfeletti képességek is velünk vannak. Azoknak, akik nem vágynak egy klisékkel teli szerelmi történetre, és készek bármikor tánccipőt húzni, hogy megnyugtassák idős, beteg nagyanyjukat.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Riley
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Stephanie Garber: Finale

Író: Stephanie Garber
Kiadó: Kolibri [Rendeld meg most!]
Besorolás: YA, fantasy kalandregény
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 458
Fülszöveg:
Egy szerelem, amelyért megéri küzdeni.
Egy álom, amelyért megéri meghalni.
Egy befejezés, amelyre megérte várni.
Két hónap telt el a legutóbbi Caraval befejezése óta. Két hónapja, hogy a Fátumok kiszabadultak egy elvarázsolt kártyapakliból, két hónapja, hogy Legend bejelentette igényét a trónra, és két hónapja, hogy Tella rájött: a fiú, akibe beleszeretett valójában nem létezik.
Amikor életek, birodalmak és szívek sorsa múlik rajta, Tellának el kell döntenie, hogy megbízik-e Legendben, vagy régi ellenségeként kezeli. Miután rábukkan egy titokra, amely fenekestül felforgatja az életét, Scarlettnek képessé kell válnia a lehetetlenre. Legendnek pedig meg kell hoznia egy döntést, amely örökre megváltoztathatja.
A Caraval véget ért, de minden idők legnagyobb játéka még csak most kezdődik. Ezúttal nincsenek nézők – csak nyertesek vagy vesztesek.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Kolibrinek! #]

Egyetlen mondatban: Soha többet.

Nem tudom azt mondani, hogy szerettem valaha is a Caraval-sorozatot. Egyik darabja sem volt igazán kiemelkedő, de a második rész egyértelmű javulást mutatott az elsőhöz képest, így adtam egy esélyt a trilógia harmadik részének is. Kár volt. A sorozat leggyengébb darabja a Finale, nem értem, miért kedvelik olyan sokan. Csak néztem magam elé, és többször feltettem azt a kérdést, hogy vajon ugyanazt a könyvet olvastam-e, mint a többiek.

Már gőzöm sincs, hogy miért rendezték meg ebben a kötetben a Caravalt, pedig esküszöm, hogy figyelmesen végigszenvedtem, csak annyira rossz volt, hogy különösen nem mozgatta meg a fantáziám. Mindenesetre a lényeg, hogy itt is van Caraval, no meg picsogó Tellácska és idegesítő Scarlett, aki ebben a kötetben alulmúlja önmagát, de még így is ő lesz a legkedvelhetőbb szereplő.

Kapunk egy új főgonoszt, a Hullócsillagot, aki az egyik fátum, nem mellesleg Scarlett apja. Hupsz. A Hullócsillagnak nem elég, hogy elnyerje lánya szeretetét, el akarja foglalni Elantine császárnő trónját, le akarja igázni a világot, ki akarja nyírni a többi fátumot, és még ki tudja, milyen szörnyűségeket szeretne megvalósítani. A lényeg, hogy nem egy kedves úriemberről van szó. Természetesen a borzalmakat Scarlett annyira nem akarja hagyni, mert tudja, hogy az a fickó, aki megölte az anyukáját, talán mégsem jogosult az év apukája díjra.

Tellácska eközben próbálja kitalálni, hogy Jackset válassza vagy Legendet. Oldalakon, megközelítőleg 400 oldalon keresztül megy a huzavona, miközben mi már az első könyv legelső 10 oldala után tudjuk, hogy az együtéses Tellácska hogyan fog dönteni. És nem, nem marad benne annyi önérzet, hogy esetleg máshogy döntsön. Ami még rémesen idegesítő benne, az az, hogy önjelölt mártír, és mindent is ő akar csinálni. Nyugalom, meghalni nem fog – legnagyobb bánatomra.

Julian körülbelül semmilyen volt ebben a kötetben, és a két szereplő (Scar + Julian) közötti kémiát sem éreztem. Az meg egyenesen halálra idegesített, amikor azt kellett olvasnom, hogy Bíborka mint becézés. Komolyan, már úgy voltam vele, ha még egyszer felüti ez a fejét, akkor nem olvasom tovább a történetet.

Ami azonban végképp kiverte a biztosítékot, a lehető legjobban zavart ebben a történetben, és rájöttem, hogy a sorozat összes többi kötetében is, az a nagyfokú logikátlanság. Mintha a világépítésben egyszerűen nem lennének szabályok, az egész sorozat nélkülözné a konvenciókat, mintha az események úgy történnének, ahogy azt az írónő elképzeli, és az is olyan ahogyan esik, úgy puffan módon. Esélye sincs az olvasónak arra, hogy néhány részlet megoldására rájöjjön, tekintettel arra, hogy  a random megoldás minden sarkon és bárhol megterem, előzetes ismeret pedig éppen ezért nem szükséges megfejtéséhez, mert nem lehet megfejteni. Ahh, kellene valamilyen megoldás ide… Jó, akkor legyen az, hogy elmegyünk kalapot venni – pedig nem is tudjuk, hogy az embereknek van feje. Nos, ilyen szinten van a regény.

Szeretném kiemelni azt, ami jó is lehetett volna, és ahol a logika felfedezhető, ez pedig az Orgyilkos nevezetű fátum, és a hozzá köthető képesség. Nagyon érdekes, hogy az Orgyilkos képes utazni az időben, és ilyenkor mindig van valami szabály, hogy mit kellene betartani ahhoz, hogy ne változzon a múlt. Aztán persze valami mindig elromlik. Igen, ezt az utolsó 50 oldalt élveztem a legjobban.

Még megjegyezném, hogy Tellácska a gyerekét eladta a feketepiacon, meg maradt egy kívánsága, amit nem használt fel, tekintve hogy ő nyerte meg a legutóbbi Caravalt, úgyhogy ez is baromira következetes megoldás lett az írónő részéről. Jah, nem. Bocsánat.

Azoknak ajánlom a Finale-t, akik szerették az előző két kötetet vagy nem akarják abbahagyni a sorozatot. Azoknak, akik nem bánják, ha csalódni fognak esetlegesen, és azoknak, akik felül tudnak emelkedni a nagyfokú logikátlanságon. Számomra ez most a végre vége kategória lett.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 0,5/5
Borító: 5*/5
Karakterek: 1/5
Kedvenc szereplő: Én csak minden szereplőtől meg akartam szabadulni egyszer és mindenkorra, na meg a legfontosabb, hogy végleg.
Kedvenc jelenet: –

Thomas Wheeler: Cursed – Átkozott

Író: Thomas Wheeler
Kiadó: Libri [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Kiadás éve: 2020
Oldalszám: 460
Fülszöveg:
Nimue számkivetettként nő fel. A fekete mágiával való kapcsolata miatt druida falujában rettegnek tőle, így a kétségbeesett lány el akar menekülni…
Azonban a vörös paladinok lemészárolják az egész falut, és Nimue élete örökre megváltozik. Haldokló anyja felszólítja, hogy vigye el az ősi kardot egy legendás varázslónak, így Nimue lesz népének egyetlen reménysége. Küldetése során aligha van ideje bosszút állni, mégis, a benne egyre növekvő erő miatt semmi másra nem tud gondolni.
Nimue szövetséget köt Arthurral, a jóképű zsoldossal, valamint Britannia menedéket kereső tündérnépeinek tagjaival. Megforgatja a kardot, amely az egyetlen, igaz királyt illeti, lekaszabolja a paladinokat és egy romlott uralkodó seregét is. Küzdelme során megpróbálja egyesíteni a tündérnépeket, igyekszik bosszút állni a családjáért, és felfedezni a sorsát övező titkot.
És talán egyvalami változtathatja meg a sorsot: az, ami a penge végén található.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Librinek! #]

Egyetlen mondatban: Borzalmas volt, untam, untam, untam és gagyi volt.

Ha valaki, akkor én imádom az Arthur-mondakört. Hiába figyelmeztetnek a regény elején, hogy kitalált történet, és a valós történelmi személyekre való utalás csak fikció, mindenki tudja, hogy miről van szó. Nekem sem az fájt, hogy próbáltak új színt vinni az Excalibur történetébe, vagy hogy Arthur király helyett egy Nimue nevezetű lány került inkább középpontba. A gond itt azzal volt, hogy konkrétan szétesett az egész, nem alakult ki nyomvonal, amibe olvasóként kapaszkodhattam volna. Az egyetlen szimpatikus karakter a könyv leggyökerebb görénye volt, maga Uther Pendragon.

A filmes borító csillagos ötörsre vizsgázott, míg a piritszerűen, narancssárgán izzó eredetit nem tudom értelmezni. Még ránézni sem volt kellemes. A másik problémám a könyv kialakításával volt. Nem csak azzal, hogy iszonyatosan nehéz volt olvasni, szinte nem is találtam rajta kényelmes fogást. Vastagok a lapok, ez az illusztrációk miatt szükséges. De a gerince is megtört ennek az egyébként tényleg masszív kötetnek, így már annyira dühített a dolog, hogy feladtam, és úgy olvastam, ahogy tudtam. A következő, amit nehezményeztem ebben a kötetben, azok az illusztrációk. Könyörgöm, ezek hogyan illenek a regény világához? Végig az volt az érzésem, hogy egy fekete-afrikai történethez milyen jók lennének, de amikor konkrétan ki van mondva, hogy brit, akkor azért pislogtam, hogy ezt mégis miként gondolta ki az illusztrátor és bólintott rá a megrendelő.

A borzongást, amit vártam ettől a regénytől, csak az elején éreztem. Itt még megvoltak azok a rémisztő elemek, a régi világ babonái és számai, ami miatt el akartam olvasni ezt a regényt. A sorozat nekem nagyon tetszett azzal a látványvilággal, amit hozott, de ami ott működni tudott, abból a könyvben semmit sem láttunk. A regény körülbelül addig tartotta fent a figyelmem, amíg Nimue átesett a foghúzáson. Ameddig megvoltak ezek a baljós, babonás, borongós kellékek – háromfejű gyermek, véreső – addig még csak-csak olvastam, utána viszont annyira nem tetszett, hogy félbe is hagytam.

Aztán ismét folytattam, de nem élveztem. A történet annyi, hogy Lenore Nimuera bíz egy régen nála maradt kardot, hogy juttassa el Merlinnek. A lány, aki amúgy tündér, embervérű tündér, el is juttatja a férfihoz, aki egy kiégett varázsló, varázsolni se tud. De rá kell jönnie Nimuenak, hogy sajnos a kard hatalmában tartja Merlint, ezért úgy dönt inkább a lány, hogy a kard segítségével megmenti a világot, és lekaszabolja az összes vörös palladint, Carden atyával elkezdve.

Ja, igen, a vörös palladinok a gonosz szerzetesek. Hogy miért, mi a céljuk, kik ezek, honnan jöttek, nos megbújnak a sorok között, de inkább egyértelműbb a céltalanság, sokkal jobban kellett volna rájuk fókuszálni. Itt bejátszható a régi világ is, a pogányság elleni küzdés, a tündérek, varázslatok keresztényi módon való letörése, és a kereszténység előtérbe helyezése, aminek fennmaradásáért még a csuhásoknak is karddal kell küzdeniük, de ez is elsikkadt, nem élveztem.

Tetszett viszont Uther Pendragon karaktere – a 100 király közül az egyik, megint követhetetlen katyvasz lett ez a rész is – aki végig királyi többesben beszél saját magáról, és a T/1 vált elbeszélésmódjává. Elég gyökér karakter lett, de még így is ő mentette meg nálam ezt a könyvet, izgalmas háttértörténete van, és oly könnyedén gyilkolja meg az anyját, mint ahogy más visszaalszik a reggeli ébresztő után.

Összességében nekem ez a regény túlságosan gagyi volt, egyszerűen nem tudtam szeretni, nem találtam benne fogódzókat, de néha értelmet sem. Szinte ugyanaz a történetvezetés, mint a sorozatban, de ami ott működött, itt nem. Nagyon nem, gagyi lett.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szerették a sorozatot, és akik szeretik, ha ugyanazokat az elemeket használja fel mindkét műfaj. Azoknak, akik az Arthur-mondakört szeretik vagy szeretnének szerzetesekről olvasni. Azoknak, akik kedvelik a tündéreket vagy a mondavilág érdekli őket leginkább.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 1/5
Borító: 3/5 – A filmes 5, a másik minősíthetetlen.
Karakterek: 1/5
Kedvenc szereplő: Uther, ha ő nem lett volna, félbehagyom a regényt.
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

James Patterson & J.D. Barker: A madártollas gyilkosságok

Író: James Patterson & J.D. Barker
Kiadó: Agave Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: krimi, thriller
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 512
Fülszöveg:
Michael ​és Megan Fitzgerald örökbe fogadott testvérek – Michael kamionsofőr, Megan pedig pszichológiát tanul az egyetemen –, akik borzalmas közös múlton osztoznak és csak egymásban bízhatnak. A nevelőszüleik híres intellektusok, egy kiváló diplomával rendelkező pszichológus és egy elismert pszichiáter, akik sajátságos kísérleti környezetben nevelték fel fogadott gyerekeiket, ami bár megóvta őket a világ kegyetlen realitásától, ugyanakkor sötét titkokat is kényszerített rájuk.
Los Angelesben Garrett Dobbs nyomozó és Jessica Gimble FBI-ügynök egyesített erővel dolgozik egy gyilkossági ügyön. Találnak is egy gyanúsítottat, és letartóztatják, de ekkor valaki elkövet egy ugyanolyan gyilkosságot. Majd még egyet. Aztán már nemcsak Los Angelesben, hanem az ország különböző részein. A nyomozók felfigyelnek a négytagú Fitzgerald családra: lehet közük a gyilkosságokhoz?
Dobbs és Gimble versenyfutásba kezd az idővel, és átszelik az egész országot Kalifornia partjaitól egészen New York államig, hogy megállítsanak egy rendkívül találékony és elmebeteg sorozatgyilkost, akinek olyan sötét és furcsa étvágya van, hogy ellene a logika és a tapasztalat már nem segít.

[# A könyvért hatalmas köszönet az Agave Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Nagyon szerettem, kivéve az epilógust, az béna egy megoldás lett.

Mindkét író neve ismeretlenül állt előttem, így komolyabb elvárások nélkül és hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a könyv olvasásába. Már a borító is elnyerte a tetszésemet, annak ellenére is, hogy az ilyen vöröses-rozsdaszínű-piros borítókkal hadilábon állok, valamiért nem ezek azok, amelyek közel állnak a szívemhez. Itt azonban jól jött ki az összhatás, és a középtájon elhelyezkedő madártoll is hozzátett ahhoz, hogy a könyvben látott módszeres gyilkosságok működjenek.

Összesen 512 oldalon zajlik le a cselekmény, ami elsőre soknak tűnhet, de a fejezetek, amelyekből megközelítőleg 150 van, azok rövidek. Ezért is volt nehéz letennem a könyvet, faltam a fejezeteket és az oldalakat. Külön szeretném kiemelné, hogy szinte hibátlan volt a könyv szerkesztése, egyetlen elgépelési, helyesírási hibát sem találtam benne, ami megzavart volna az olvasásban.

A regény úgy indul el, hogy egy nőt holtan talál a lakásán Michael Kepler. Kepler értetlenül áll az egész szituáció előtt, hiszen nem ismerte a lányt. Ennek ellenére persze a fürdőkádban fekszik és nem él. Értesíti a rendőröket, akik azonban konkrét bizonyítékokkal állnak elő, amelyek azt igazolják, hogy bizony Michael ismerte az áldozatot, és minden arra utal, hogy ő ölte meg. Ez az alapszituáció számomra mindig telitalálat, hiszen előzetes ismeretek nélkül is beindítja az agytekervényeim. Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy vajon tényleg Kepler a tettes, vagy a bizonyítékokat tökéletesen manipulálták? Esetleg úgy követte el a gyilkosságot, hogy egy emlékezetkiesés miatt vált lehetetlenné az egész incidens felidézése?

Aki azonban arra számít, hogy egy szokásos, szinte Agatha Christie stílusát idéző krimi fog következni, az nagyon téved. Egy szökést követően izgalmas üldözéseknek és komoly fegyveres akcióknak lehetünk szemtanúi. Kicsit oda is kell figyelni, hogy ebben a nagy kavarodásban tulajdonképpen ki kicsoda, merthogy erre próbálja elvinni leginkább a két író a sztorit.

A karakterek jók, és nem csak azok, akiknek a szemszögén keresztül megismerhetjük a cselekményt, hanem a mellékszereplők is. Tudtam kedvelni Gimble ügynököt az FBI-tól. Jessica egy kimért tartással rendelkező személy volt, aki jól beleállt a szituációkba. De mindezek ellenére is ember tudott maradni, és megismerhettük a másik oldalát is. Michael Kepler pedig kiváló főszereplő volt, a végletekig izgalmasra sikerült megformálni , akiről tényleg elhiszi az ember, hogy disszociatív személyiségzavarban szenved. Az ő húga – nem vér szerinti – is kitesz magáért. És a szülők sem piskóták. Dr. Bart épp nemrég halt meg, de az ő pszichiátriai, pszichológiai kísérletei valóságos kínzásokkal értek fel.

Ezeket a múltban játszódó kísérletes jeleneteket vártam a legjobban, hiszen nagyon szerettem volna tudni, hogyan áll össze a kép a végére. Dr. Bart ugyanis azzal kísérletezett, hogy a traumatikus élményt átélt Michaelnél elérje, hogy disszociatív személyiségzavar alakuljon ki nála. Egy sötét szobában kezelte felsőbb utasításra, és megpróbálta rávenni különböző dolgok teljesítésére. A doktor madártollal is manipulálta, szinte zsarolta. Különböző cselekedetek miatt érdemelhette ki ezt a trófeát. De nem csak Michael kapott tollat, hanem mindazon személyek is, akiknek az aktáján kék pötty foglalt helyet. És most valaki módszeresen elkezdte megölni a kék pöttyel rendelkezőket. Ilyen volt például a kádas áldozat, akit Michael felfedezett az otthonában, Alyssa Tepper. Aztán persze előkerült a madártoll is.

De ki lehet a gyilkos? Tényleg Michel, aki a gyilkosságok közben a Mitchell nevet viseli? Az FBI-nak ideje nyomozásba lendülni. A fegyveres akciók is jók, talán a háttér kerül egy picit háttérbe, de annyira jó az, hogy a személyiségre, és a kísérletre van helyezve a fókusz, hogy teljesen kiegyenlíti a szinte hiányzó leírásokat. Olyan filmszerű az egész, egyik vágás jön a másik után, és kellenek is ezek a gyors megoldások, hogy ne lankadjon a figyelem. Olvasóként is erősen kell koncentrálni, hogy a végére összeálljon a kép.

Az epilógusig egészen elégedett voltam a könyvvel, tény, hogy voltak hiányérzeteim, de így azt érzem, hogy kellene még egy második rész is, hiszen úgy lett lezárva, hogy én elvárnám, írjon még a páros hozzá valamit, mert nagyon érdekelne, hogy a szituációból, és Gimble-Dobbs kettőséből mit tudnának kihozni. Az epilógus viszont a leggyengébb láncszeme lett a könyvnek.

Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik szeretik a krimiket, thrillereket, amelyekben akció is van, vagy éppen pont a pszichológiáért, az emberi elméért rajonganak. Azoknak, akik kedvelik, ha van egy ideális gyanúsított. Azoknak, akik élvezik a filmszerű jeleneteket, megismernék jobban a sötét szobát, és képesek kizárni egy pocsék lezárást.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4,5/5
Borító: 4/5
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Jessica Gimble
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Lucy Strange: A kastély szelleme

Író: Lucy Strange
Kiadó: Manó Könyvek [Rendeld meg most!]
Besorolás: misztikus MG
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 328
Fülszöveg:
Az angol tóvidéken járunk 1899-ben. A tizenkét éves Agatha, a grófi Asquith család leszármazottja egy nap nemcsak az édesapját, hanem minden mást is elveszít: az otthonát, a vagyonát, a személyiségét. El kell hagynia a kastélyt, Gosswater Hallt, hogy egy kis, tóparti házban lakjon egy idegennel, akit apjának mondanak.
Aggie elhatározza, hogy kideríti, ki is ő valójában, ám nem ő az egyetlen, aki ki akarja deríteni az igazságot. Az év utolsó napján, mikor éjfélt üt az óra, egy rejtélyes árnyalak tűnik fel a múltból, és nem tűnik el addig, míg fel nem tárul a múlt sötét rejtélye…
A nagy sikerű A fülemüleerdő titka és A világítótorony legendája szerzőjének új könyve.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Manó Könyveknek! #]

Egyetlen mondatban: Szeretem a léleksimogató írásokat.

Lucy Strange az az író, akinek művei mindig szívmelengetőn hatnak rám, és most sem történt ez másként. A kastély szelleme megsimogatta a lelkem, élveztem minden oldalát, és azt sem nehezményeztem, ha néhol kicsit logikátlannak tűnt egy-egy mondat, hiszen ez betudható volt annak a gyermeki naivságnak, amitől Lucy Strange minden kötete működik. Már nagyon várom a következő regényét, szeretnék egyszerre nevetni és szomorkodni, vagy csak egyszerűen töltődni.

A könyvnek már a borítója is megfogott, de valódi biztosítékot arra, hogy ez egy jó könyv lesz, mégiscsak az írónő neve adta. Azt kell mondanom, nem is csalódtam, imádtam. Agatha jó főszereplőnek bizonyult, a kislány nagyon szerethető, és ami a legfontosabb, Strange soha nem nézi hülyének a gyerekeket – és neki van igaza.

A kiindulási pont az öreg Asquith gróf halála, ami teljesen megváltoztatja Agatha életét, aki azt gondolja, hogy ő is a grófi család sarja. Nemsokára azonban rá kell ébrednie, hogy ez koránt sincs így. Erről unokatestvére, a cím és a kastély örököse, maga Clarence tájékoztatja. A gonosz unokafivér pedig mindent megtesz azért, hogy hogy a lányt eltávolítsa a kastélyból. Felfedi Agatha előtt, hogy mégsem volt a gróf lánya, ezért ki kell költöznie, el kell mennie a szegény és börtönviselt apjával, aki libákkal foglalkozik, és többnyire fafaragványokat készít – persze csak akkor, amikor nem lop.

A folyamatot is bemutatta a könyv, ahogy Agatha lépésről lépésre hozzászokik az új életéhez, és ahogyan ebben az újban is képes meglátni a szépséget. Thomas személyében pedig kaphat végre egy olyan apát, aki megbecsüli és szeretni is tudja. Ám csak a remény van meg a szegényebb, de jobb életre, merthogy az Agatha előtt álló út bánattal, szomorúsággal és fájdalommal van kikövezve, s számos dolgot kell megtennie, hogy a boldogság útjára léphessen.

Példának okáért meg kell találnia a Királynőkövet, lehetőleg unokatestvére előtt. Ez egy családi kő, egy olyan családé, amelyhez végső soron nem is tartozik. Az biztos, hogy a kislánynak hatalmas szíve van, és hatalmas nehézségekkel kel szembenéznie, de fontos, hogy nem egyedül. Ott van neki Bryn, a kis árva, akivel hasonlóan szörnyű dolgok történnek. Valamint úgy tűnik, hogy a kastély szelleme is segíti a titkok felfejtésében, mert van mit kideríteni. De akit én a leginkább kedveltem, az az öreg liba, Susan. Ő hozta be a történetbe a humort is, amikor az ő részeit olvastam, egyszerre sírtam és nevettem. Főleg a történet végén volt egy igazán felemelő húzása. Nem lövöm le a poént, csak arra biztatlak benneteket, hogy megéri.

A történet kalandos, és az egészet áthatja egy kis mágikus realizmus a maga sötét komorságával együtt. Ha még semmit sem olvasatok Lucy Strange-től, bátran kezdhetitek ezzel a kötettel is, mindenképpen egy felejthetetlen kalandban lesz részetek. Igaz, hogy az összefüggések, a nagy titok kikövetkeztethető, nem nehéz, de ennek ellenére is nagyon visz előre e regény lendülete. A fejezetek rövidek, a karakterek szerethetők, és az egész olyan, mint gyerekkorunk egyik meséje, amelynek értelmezéséhez egy kicsit nekünk is fel kell nőni. Tanulság az van, nem is egy, találja meg mindenki a sajátját!

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretnék megtudni, hogy a hazugságoknak, a ki nem mondott szavaknak milyen következménye van. Azoknak, akik nem félnek egy tizenkétéves forma kislány szemszögén keresztül vizsgálódni, és készek arra, hogy egy nagy kalandba vágják a fejszéjüket. Azoknak, akik szeretik azokat a regényeket, amelyek a régi ifjúsági filmek hangulatát-varázsát idézik. És azoknak, akik kíváncsiak a LIBÁRA!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 5/5 – Az írónő korábbi kötetében is a borító volt az, ami először lenyűgözött, és tökéletesen illeszkedett a történethez. Itt sem alakult ez másként.
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Susan.
Kedvenc jelenet: A főliba minden jelenetét nagyon szerettem.

Julie Klassen: Híd a Temzén

Író: Julie Klassen
Kiadó: General Press Kiadó [MEGRENDELEM!]
Besorolás: romantikus
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 368
Fülszöveg:
Miután elkövet egy megalázó hibát, Benjamin Booker elhatározza, hogy soha többé nem bízik meg egyetlen gyönyörű nőben sem. Amikor a munkaadója arra kéri az ifjú ügyvédet, hogy hagyja el Londont, és egy gyilkosság ügyében nyomozzon a Temze egyik szigetén, Benjamin még nem sejti, milyen nehéz lesz a fogadalmát betartania. A bűntény fő gyanúsítottja ugyanis a gyönyörű Isabelle, aki viszont állítása szerint évek óta nem hagyta el a kies szigetet. De vajon bízhat-e benne Benjamin?

 

Egyetlen mondatban: Volt valami ebben a regényben, ami miatt tudtam szeretni.

Zhatria korábban már értékelte ezt a regényt, neki azonban nem tetszett. Úgy éreztem, be kell mutatnom, nekem miért jött be nagyon ez a könyv.

A Híd a Temzén című kötetet azért vettem meg, mert valamilyen könnyed olvasmányra vágytam, és nagyon megtetszett a borítója. Régen olvastam már történelmi romantikust, ezért úgy voltam vele, hogy ideje belevágni. Valahogy azt éreztem, hogy ez majd egy olyan könyv lesz, amin nem kell gondolkodni, azonban itt jött a képbe egy hatalmas DE!, hiszen a történetet leginkább a krimiszál tette ki, és bevallom, ezért is tetszett nekem nagyon. Merthogy romantika az nem igazán volt benne – ha csak nem számítjuk bele Béna Ben bénázásait.

A történet nekem kicsit hajazott az Othellora abból a szempontból, hogy a legelső rész szinte egy történetet mesél el: Béna Ben csúnyán befürdik egy bírósági tárgyaláson, a saját védence hazudik neki, ezáltal elveszíti a pert, és itt le is záródik a dolog, elkezdődik egy teljesen más történet. (Természetesen ez az ügy azért hatással lesz Ben személyére, nem nagyon fog megbízni a női nemben.)

A történet egy nyomozás, hiszen az ügyvédi iroda egyik vezetőjét – azét, ahol Ben is dolgozik – meggyilkolják. Igen ám, de nem tudni, ki lehet a tettes, azonban minden szál a gyönyörű és félénk Isabellhez vezet, aki az áldozat rokona. Csakhogy Isabell nem lehet a gyilkos, hiszen a Belle-szigetet, amelyen berendezkedett, már egy évtizede nem hagyta el. A gyilkosság pedig nem a szigeten történt. De nem ám!

A felvonultatott szereplők mindegyikének volt valami oka, hogy megölje az ügyvédet. Például Carlotának is, Isabelle társalkodónőjének. De a sziget orvosának vagy Isabell unokahúgának is. Azt hiszem, hogy Julie Klassen regénye ettől a szövevényes krimitől működött igazán. Természetesen összerakható a képlet, rá lehet jönni, hogy ki az elkövető, de a kisebb epizódok elbizonytalaníthatják az olvasót könnyűszerrel, hiszen itt mindenkinek van valami apró kis stiklije.

Bent a főnöke azzal bízza meg, hogy utazzon el a szigetre, és derítse ki, hogy ki tette el láb alól a kollégájukat. Itt kapcsolódik be a történetbe a szerelmi szál, merthogy Ben érzései a találkozás után nem sokkal már nyilvánvalóak is lesznek Isabelle iránt, de persze megy a huzavona, hogy mégsem bízhat meg benne, mert korábban egy nő csúnyán becsapta. Aztán ott van Isabelle, aki egy tragédia miatt képtelen átmenni a Temzét átszelő hídon, s elhagyni a szigetet. Vajon mindez csak álca, és tényleg ő mérgezte meg rokonát?

Számomra ami még érdekes volt, az a karakterekhez köthető személyes kis titkos epizód, mint például az orvos kísérletei, vagy Benjamin kapcsolata a szüleivel. Komolyan mondom nektek, hogy ez a rossz kapcsolat, és a múltban megbúvó műtét, ahol valakinek vissza kellett varrni az ujját, nagyon sokat hozzáadtak a regényhez. És itt van még nekünk Isabell a családi átkával, aki képtelen elhagyni a szigetet.

Ebben a könyvben a háttér is megvolt – korábban a Mámoros ölelés című könyv kapcsán ezt kifogásoltam –, nagyon szép tájleírásokat kaptunk. Tény, hogy a párbeszédek néha kicsit döccentek, de ezt el tudtam nézni.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a lassabban kibontakozó regényeket, és akik vevők egy jó kis krimire. Azoknak is, akik a romantikus szálat kedvelik, de nekem valahogy mégsem ez állt a könyv középpontjában. Azoknak, akik a személyes, titkos epizódokra kíváncsiak. Biztosan számos dolgot említhetnék még, de ahhoz, hogy meglássátok, mi van még ebben a történetben, el kell olvasnotok a regényt!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 5/5
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Isabelle, Carlota
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/