Mary Kubica: A harmadik

Író: Mary Kubica
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: pszichothriller, kristály pöttyös
Kiadás éve: 2021
Oldalszám: 400
Fülszöveg:
PRÓBÁLT ELMENEKÜLNI
A MÁSIK NŐTŐL, DE NEM TUDOTT…
Sadie és Will Foust csak nemrég költözött a nyüzsgő Chicagóból egy maine-i kisvárosba. Nemsokára a szomszédjukat, Morgan Bainest holtan találják az otthonában. A gyilkosság az egész óceánparti kisvárost megrázza, de senkit sem annyira, mint Sadie-t.
Ő viszont nem csak Morgan halála miatt feszült. Sőt, ahogy a gyanú az új lakókra terelődik, egyre mélyebbre merül a rejtélybe: mi is történt valójában azon a sötét és halálos éjszakán. De Sadie-nek óvatosnak kell lennie, mert minél többet megtud Mrs. Bainesről, annál inkább rájön, mennyit veszíthet, ha az igazság napvilágra kerül.
Mary Kubica új, fordulatos pszichothrillere.
Mozgalmas és magával ragadó.
KAPCSOLJ KI BORZONGÁSSAL!

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Felüdülés.

Eredetileg nem ezt az értékelést terveztem mára, de úgy gondolom, hogy ezt frissen megírni lesz a legjobb, mert még nagyon a hatása alatt állok a történetnek. Egyébként is lassan olvasok, de az utóbbi időkben a szórakoztatóirodalom nálam teljesen háttérbe szorult, egyszerűen alig van rá időm, ha pedig van, akkor még lassabban haladok, mint egyébként. Viszont A harmadik című könyvnél történt valami. Valami olyasmi, amire jómagam sem számítottam. Egyszerűen faltam az oldalakat, hihetetlen sebességgel száguldottam előre, s nem akartam letenni. Annyira izgalmas volt, vagy ha nem is ez a legjobb szó rá, akkor azt mondanám, hogy annyira tudni akartam, mi lehet a csavar, vagy hány van belőle, hogy rekordsebességgel olvastam. Nem tudnám azt mondani, hogy ez a regény olyan folyondáros, akár Szabó Magdától Az ajtó, hogy csak folyik és folyik, és vezeti, becsapja, elgondolkodtatja a befogadót, mert nem ez történik. Ugyanakkor mégis van valami, ami ugyancsak nem hagyja nyugton az olvasót.

Ez pedig egyrészt az információadagolás. Patikamérlegen kimért információk, pont annyi, ami azt engedi meg, hogy a befogadó elhiggye, sínen van, tudja és érti, mi történik, ki van kivel, s ki mennyire vette ki a részét a múltból és veszi ki a jelenből. A regény a maga 400 oldalával egyetlen felesleges mondatot sem tartalmaz, a karakterek élők és igazik, éppen ezzel tudnak hozzájárulni ahhoz, hogy a történet olyanná váljon, ami bárkivel megtörténhet. S sajnos a mai világban úgy érzem, hogy a mentális betegségek egyre inkább teret nyernek.

Sadie, Camille és Egér a három nézőpontkarakter, az ő szemszögükből ismerjük meg a történetet. Valahogyan sejthető, hogy a három szál össze fog érni, sőt már a legelején is látszik, hogy ebből kettő Will segítségével kapcsolódik össze, hiszen ő az a férfi, akibe Sadie, a felesége, s Camille a szeretője is szerelmes. Vagy mégsem erről van szó? S hogy kerül ide Egér, a hatéves kislány?  Úgy van megírva ez a regény, hogy a számszimbolika értelmében bárki lehet a harmadik. Bármilyen többletjelentéssel bírhat ez a sorszámnév. És végestelen végig fenntartja ezt az izgalmat, s kiváltja az olvasóból, hogy megküzdjön az információért. Merthogy közben gyilkosság gyilkosságot követ. A múltban és a jelenben is több olyan eset történik, amelyek valahogyan kapcsolódnak Sadie-hez. Ott van például Alice esete, aki Will testvére volt. Öngyilkos lett vagy gyilkosság történt? Vagy ott van Erin, Will régi szerelme, aki autóbaleset áldozata lett. És ott a harmadik nő, Morgan… Aki Sadie-ék szomszédja. ÉS… ÉS… Korábban elvileg látták, hogy Sadie-vel veszekszik. Csakhogy Sadie minderre vagy egyáltalán nem emlékszik, vagy meg sem történt az eset.

Mi tehát az igazság? Ki a harmadik? Vagy nem is egy személy? Mi lesz ennek a vége? Csak rajtad múlik, hogy elég bátor vagy-e pontot tenni az ügy végére. Engem egész végig lekötött, végre egy olyan pszichothriller volt, ami a legelejétől a legvégéig izgalmas tudott maradni.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a családon belüli bonyodalmakat, vagy éppen a pszichothrillerekért rajonganak. Azoknak is, akik a megtört lelkek tanulmányozására fordítanának némi időt, és nem riadnak vissza attól, ha a történet végén el kell gondolkodniuk. Azoknak, akik szeretnek nyomozni, de még inkább izgulni, s az izgulást egy csipetnyi rettegéssel fűszerezni! Mire vársz még? Nézz magadba, keresd a harmadikat!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Sadie
Kedvenc jelenet: –

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Jennifer Saint: Ariadné

Író: Jennifer Saint
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy, görög mitológia
Kiadás éve: 2023
Oldalszám: 400
Fülszöveg:
A ​görög mitológiából jól ismert Thészeusz és a Minótaurosz történetének igéző újramesélése.
A félelmetes Minósz király lányai, Ariadné és a húga, Phaidra a krétai palota alatti labirintusba zárt Minótaurosz patadobogását és üvöltését hallgatva nő fel. A szörny – Minósz legnagyobb szégyene és egyben Ariadné öccse – minden évben vért követel.
Amikor Thészeusz, Athén hercege áldozatként Krétára érkezik, Ariadné beleszeret. De azzal, hogy segít Thészeusznak megölni a Minótauroszt, elárulja a családját és az otthonát, és Ariadné pontosan tudja, hogy a világot szeszélyes istenek uralják – ha az ember magára vonja a figyelmüket, mindene odaveszhet.
Vajon elhozhatja-e Ariadné számára a boldogságot, ha elárulja Krétát Thészeuszért egy olyan világban, ahol a nők nem többek a befolyásos férfiak bábjainál? Vagy végül ő is áldozatul esik a szeretett férfi becsvágyának?
Az Ariadné az egyik legismertebb görög mítosz elfeledett nőalakjainak ad hangot, és elmeséli, miféle erőről tettek tanúbizonyságot a haragos, dacos istenekkel szemben. Gyönyörűen megírt, magával ragadó, kivételes kötet.
Hagyd, hogy magával ragadjon!

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Valami azért hiányzott.

Ariadné története nem ismeretlen számomra, és azt gondolom, hogy sokak számára ismerős. Viszont nem a szereplőjelölő cím keltette fel elsősorban a figyelmemet, hanem a gyönyörű borító, s az, hogy októberben bekerültem egy új osztályba, a kilencedikbe mint magyartanár, ahol épp a görög mitológiát, s a labirintus történetét kellett tanítanom. Minden összevágott, így biztos voltam benne, hogy ezt a könyvet minél előbb el akarom olvasni. Visszatérve a borítóra, nagyon tetszenek a szimbólumok, a toposzként megjelenő hajó, a folyondáros szőlő- és levélmotívumok, amelyek mind-mind utalnak a borítón is megjelenő női alak sorsára. Kiváló ez a kék szín, s általa még nagyobb a kontraszt, hiszen gondoljon bárki bármit, Ariadné története nem egy egyszerű szerelmi történet. Aki azonban azt hinné, hogy itt végig Ariadné történetét fogja olvasni, az könnyen csalódhat.

Egy idő után ugyanis megtörténik a váltás, előtérbe kerül a húg is, Phaedra. Tehát párhuzamos mesélése zajlik a két életútnak. Ha választanom kellene, akkor mindenképpen Ariadné nézőpontja és karaktere fogott meg jobban, talán azért is, mert ő a címszereplő, s a róla szóló regényt vártam. Az azonban tény, hogy Phaedra szerepeltetése mint nézőpontkarakter, nem vett el semmit sem, sőt inkább hozzátett kicsit a könyvhöz. Azt gondolom, hogy jó volt két erős női karaktert a középpontba helyezni, ugyanakkor nagyon szívesen elolvasnám azt is, hogy mindez hogyan nézhetne ki esetlegesen a Minótaurusz legyőzőjének vagy a bor és a mámor istenének a szemszögéből. Ez azért is jutott eszembe, mert nemrég visszagondoltam egy remek sorozatra, ahol nagyon bejött nekem az, hogy a különböző részek más-más nézőpontból voltak megírva, s taglalták másként ugyanazon eseményeket.

Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy a könyv olvasása közben végestelen végig azt éreztem, hogy igazán többet érne el a szerző, ha a forró kása kerülgetése helyett most már végre rátérnénk a valódi izgalmakra, merthogy az igazi akciók mintha a könyvön kívül rekedtek volna. Értem én, hogy nem Ariadné volt az, aki bement a labirintusba legyőzni a fenevadat, de amit kaptam az kevés volt. Jobban örültem volna, ha nem maradunk a felszínen, mert így nekem valami hiányzott. Ha egy szóval kellene összefoglalnom, hogy mi, akkor azt mondanám, hogy a lényeg.

Mindezek ellenére ez a könyv nem rossz, sőt, egészen kellemes kikapcsolódást képes nyújtani, ha az ember nem vágyik valódi izgalmakra. Amivel még voltak fenntartásaim, az a fordítás. Néha magyartalannak éreztem egy-egy mondatot vagy oda nem illőnek egy szót. Például a dorong annyira idiótának és fallikusnak hangzott, hogy kínomban felröhögtem a harmadik funkcióvesztett dorongnál. Talán szerencsésebb lett volna ezt egy másik szóval helyettesíteni.

Összességében a könyvnek vannak hiányosságai, lassú a történetvezetés, ám a női sorsot bemutató könyvek kedvelőinek igazi csemege lehet. Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik kedvelik a női nézőpontkaraktereket, s akik izgalmat lelnek abban, ha nem csak egy szemszög kerül tálalásra. Azoknak, akik szeretik a görög mitológiát. Azoknak, akik Thészeuszra és Dionüszoszra is kíváncsiak, mert azért róluk is olvashatnak. Azoknak, akik bűnről, bűnös vágyakról és bűnös tettekről olvasnának, s közben elviselik a nagyképű, fennhéjázó karaktereket – mert azért belőlük is akad, s néhol igazán idegesítők. Azoknak, akik nem bánják, ha az igazi izgalmak a felszín alatt, jó mélyen elrejtve maradnak.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 3,5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 4/5
Kedvenc szereplő: Ariadné
Kedvenc jelenet:

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Axie Oh: The ​Girl Who Fell Beneath the Sea – A lány, aki a tenger alá esett

The Girl Who Fell Beneath the Sea -A lány, aki a tenger alá esettÍró: Axie Oh
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy
Oldalszám: 312
Megjelenés éve: 2023
Fülszöveg:
A végzet nem téved.
Mina otthonát 100 éve viharok pusztítják. A Tengeristen dühös, és haragját csak igazi menyasszonya csillapíthatja.
A falu minden évben feláldoz egy lányt, hátha pont ő a vágyott menyasszony. Amikor Mina bátyjának szerelme, Sim Cshong kerül sorra, Mina feláldozza magát, és beugrik a vízbe a lány helyett. A Szellemek birodalmába kerül, ahol elképesztő kalandok várnak rá egy titokzatos lord és cimborái, démonok, istenek és istennők, szellemek és misztikus lények között.
A szerelem is megtalálja, ám nem a Tengeristen mellett. Vagy mégis? Vagy mégsem? A sors ahhoz köti, akihez tartozik.
Világszerte elsöprően sikeres, Publishers Weekly Bestseller, NPR Best Book Awards 2022, Indigo Best YA Book of 2022, New York Times bestsellerkötet.
Koreai mítoszokra, mesékre épülő, elbűvölő történet.
Hagyd, hogy magával ragadjon!

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Remek összetevők, silány végtermék!

Mindig szeretek új dolgokat kipróbálni, ezért is gondoltam, hogy megismerkedek kicsit a koreai kultúrával. Ebben a regényben minden megvolt, ami miatt szerethettem volna, mert tartalmazott minden olyan elemet, amelyek számomra fontosak. Megjelent a szellemvilág, voltak istenek, sárkányok, harc és küzdelem, jellem- és karakterfejlődés. Valahogy engem végestelen végig a Mulanra emlékeztetett, talán ezért is lendültem át az unalmasabb részeken. Sajnos azonban többször kerültem válságba a könyv kapcsán, azt kell mondanom, hogy nem passzoltunk. Nem passzoltunk, mert többször elkalandoztam. Nem passzoltunk, mert hiába voltak az alkotóelemek kiválóak, az összetartó erő nem volt meg. Nem passzoltunk, mert egyszerűen képtelen voltam átállítani az agyam a szépirodalomról a szórakoztatóra.

A főszereplő lány, aki tulajdonképpen önszántából esik a tenger alá igazán szerethető főhős. A vállalásait igyekszik teljesíteni. Mindent megtesz azért, hogy az eredetileg feláldozott helyett a Tengeristen menyasszonya lehessen. Igen ám, csakhogy a dolog nem ennyire egyszerű, mert a végzet vörös fonala, ami irányítani igyekszik a szellemvilágba átkerültek sorsát, Minát nem csak a Tengeristenhez, hanem annak védelmezőjéhez, Sinhez is köti. Számomra Sin volt az, akit igazán tudtam kedvelni a rejtélyessége miatt, de azt gondolom, mindenki találhat a maga számára megfelelő szereplőt, akit tud kedvelni.

Amit még kiemelnék, az az, hogy az isteni beavatkozás itt remek hátteret szolgáltatott nem csak a regényhez, de a karakterek motivációihoz is. Minden cselekedet és áldozat köthető volt az emberi babonákhoz, a megfelelési kényszerhez, amivel az emberek a vihart támasztó és terméseket tönkretevő viharistenhez-tengeristenhez kötődnek. Évről évre ajánlják fel a falusiak a menyasszonyokat a tengeristennek, azonban minden hiába, mert haragja nem csillapodik. Valahogy mindvégig az volt az érzésem, hogy céltalanul lebegett a tengeristen a történetben, az ő alakját jobban is ki lehetett volna bontani, illetve a végén, miután fény derült a titokra, még szánni pár szót az összefüggésekre, a metamorfózisok, lélekvándorlás, hitvilág feltárására. Ugyanakkor meg mégsem tudom azt mondani, hogy kellett volna még 30-40 oldal, mert valóban szenvedtem, az eredeti oldalszám elolvasását is kisebb-nagyobb kihagyásokkal, alig-alig tudtam teljesíteni.

Összességében tényleg azt tudom csak elmondani, hogy az összetevők jók, viszont együtt nem passzoltak, hozzám pedig végképp nem. Sin és Mina kapcsolatának alakulása érdekelt, de az összes többi szereplő teljes mértékben hidegen hagyott. Pedig egy Kirinben sokkal több lehetőség rejlett volna, és azt érzem, hogy ez igaz az összes többi mellékszereplőre is. A házakkal sem vagyok igazán tisztában, ilyenkor szokott nekem segíteni egy kis összefoglaló a könyv elején vagy végén. És befogadóként én is lebegek, annak a határán, hogy akkor most jó lenne egy folytatás, ami talán elmélyítene, vagy Isten őrizzen bármitől, ami rávenne, hogy még egyszer olvasnom kelljen ebből a világból? Talán az lesz a legokosabb, ha egy időre felteszem a polcomra, s várok. Aztán valamikor, amikor már egy cseppet sem fogok emlékezni a történetre, újra előveszem.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik kicsit jobban megismerni a koreai kultúrát, s a hiedelemvilágot. Azoknak, akik nem bánják, ha a jó összetevők nem feltétlenül passzolnak egymáshoz. Azoknak, akik hisznek a végzetben, vagy akik kedvelik a politeizmust, esetlegesen olvasásnak egy, a Mulanhoz nagyon hasonló történetet. Azoknak, akik megnéznék közelebbről is a szellemvilágot, s annak minden tartozékát!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 2,5/5
Borító: 5/5 –
Karakterek: 3,5/5
Kedvenc szereplő: Sin
Kedvenc jelenet:

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Anne Frasier: A testolvasó

Író: Anne Frasier
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: pszichothriller, Kristály Pöttyös
Oldalszám: 360
Megjelenés éve: 2017
Fülszöveg:
A halottak arcán ott a történetük.
Jude Fontaine nyomozót három évig tartották fogva egy földalatti cellában, az egyetlen kapcsolata a külvilággal a fogvatartója volt, az ő arcvonásainak olvasása adott értelmet az életének. Az tartotta életben, hogy megtanulta mit jelent a férfi minden egyes ránca, mozdulata, a tekintetén átfutó gondolata.
A magány és a kínzás után Jude-ot az igazság utáni vágy hajtja – valamint az a fantasztikus képessége, amellyel képes nem csak az élők, de a holtak testéről is olvasni. A kollégák hezitálása ellenére Jude visszatér a gyilkosságiakhoz, és miközben új társa, Uriah Ashby nyomozó is kételkedik az alkalmasságában, sőt a férfinek is megvannak a maga titkai. Ám amikor egy sorozatgyilkos fiatal lányokra kezd vadászni, a nyomozók kénytelenek együttműködni, hogy megállítsák a veszélyes őrültet, mielőtt újból lecsap.
Az őrülteket pedig senki nem ismeri annyira, mint Jude.

Egyetlen mondatban: Faltam a sorokat, nagyon tetszett, végre egy igazi sorozatnyitó kötet!

A testolvasó már egy ideje a polcomon pihent, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve érte nyúltam, s belelapoztam. Pontosabban bele is olvastam, olyannyira, hogy három nap alatt kivégeztem a regényt, ami a munkám, s jelenlegi feladataim miatt hatalmas dolog. Igen, mindez azért történhetett meg, mert a legelején beszippantott a könyv, s nem is engedett el. Ennek a remekbeszabott hangulat ágyazott meg, valamint az, hogy a történet végig fenntartotta az érdeklődésemet. Annyira izgalmas volt, hogy faltam az oldalakat, és ki akartam deríteni, hogy mi történt, ki lehet a tettes, ki állhat az egésznek a hátterében, kihez köthetők a medállal ellátott láncok, amelyeken az áldozatok nevei szerepeltek.

A borító egy kellően sötét történetet ígért, viszont ennél a kötetnél képtelen voltam eldönteni azt, hogy tetszik-e a borító, mert a pöttyözésből ítélve, meg a csendéletből, ami egy arc nélküli nő belsejében fogad, nos, azt hiszem, kijelenthetem: nem, nem szeretnék ott állni azon a bizonyos utcán. A cím azonban biztosan nem tetszett. Olyan idegennek hatott, s feltettem magamnak a kérdést nem is egyszer, hogy hogyan lehet egy testet olvasni? Akit érdekel, az mindenképpen ássa bele magát!

Ha valaki, akkor Jude megjárta a poklok poklát, három évig tartották fogva, azonban most végre sikerül megmenekülnie elrablójától. Számomra ez már azért is tetszett, mert nem azt mutatta be, hogy miként zajlik az elrablás, s hogyan szenved utána a főhősnő, hanem a sikeres megmenekülés utáni állapotokról számolt be, ami általában egy meg nem írt rész, vagy a második kötet. Itt az történik, hogy az elrablást balladai homály fedi, s ahogy a jelenben haladunk előre, úgy kapunk meg különböző információkat. Ezeket befogadóként értelmezni kell és összerakni, hogy feltárulhasson a múlt, s abból következtetni lehessen a jövőre.

Ami még megragadta a figyelmemet, az az, hogy az elrabláson, fogva tartáson kívül egy olyan témát is boncolgat, amiről szerintem lehetne többet beszélni, fel lehetne tárni a miérteket. Engem például rendkívüli módon érdekel, hogyan alakul ki az áldozat kötődése a fogva tartójához, s hogy a fogva tartó egyetlen biztos pontként milyen figura az áldozat szemében. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mi is történik ezen kívül kettőjük között.

A jelen is hasonlóképpen izgalmas, Jude és Uriah eltűnt lányok után nyomoz, akiknek az elrablásában van valami hasonló, vagyis megvan egy séma, ami alapján esetleg elindulhatnak. Minden lány kapott egy-egy névvel ellátott medált, amelyet a helyi benzinkúton olcsón el lehetett készíteni. A legdurvább az egészben viszont az, hogy valamiképpen Jude apja és bátyja is kapcsolatba hozható az üggyel, ám a dolog ennél sokkal szövevényesebb, ugyanis ismételten közbeszól a múlt. Jude édesanyját nagyon fiatalon veszítette el, még gyermek volt. Mi történt a kérdéses napon? Miért nem tud megbocsájtani az apjának? Csak össze akarja mosni a két dolgot, ezért hibáztatja a medálos lányok eltűnéséért is az édesapját?

Ami számomra a legborzasztóbb volt ebben az egészben, az az, hogy többször előfordult, hogy Jude hiába bizonygatta az igazát, mégsem hitt neki senki. Inkább a pszichiátriát tartották a nagy szakértők a legjobbnak, ahelyett, hogy akár egyszer is odafigyeltek volna arra, amit mond.

Csak kapkodtam a fejem, nekem nagyon tetszett. Pörgős, egyszerűen nem lehet letenni. Éreztem, hogy a kristálynak ezúttal valódi értéke van. Már berendeltem a következő részt is, remélem lassacskán azért csak küldi a kiadó, mert már nagyon olvasnám.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik nem riadnak meg a borzalmaktól. Azoknak, akik kíváncsiak, s nem félnek, hogy a sötétség mélyére ássanak. Azoknak, akik bármikor kaphatók egy kis nyomozásra, a titkok felderítésére. Azoknak, akiknek sose hittek, s azoknak, akik úgy gondolják, nem hinnének nekik. Azoknak, akik egy kis pörgésre vágynak, s a hideg idő beköszöntével végre átadnák magukat az izgalmaknak!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 4/5
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Jude
Kedvenc jelenet: Bármelyik.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Lois Duncan: Sötét folyosók

Író: Lois Duncan
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: Vörös Pöttyös, horror
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 192
Fülszöveg: Valami van ezzel a hellyel… valami…
Kit nem találta a megfelelő szót, ezért inkább elhallgatott. Az épület közeledett, közeledett, végül csaknem rájuk borult. És akkor eszébe jutott a szó, amit keresett.
Gonosz.
Amikor Kit Gordy meglátja Blackwood Hall magas kapuját, csak az jár a fejében: ez a hely gonosz. A fenyegető épület borzongató félelemmel tölti el. Ahogy azonban kialakul Kit napirendje, igyekszik figyelmen kívül hagyni a pletykákat, miszerint a drága és elit bentlakásos iskolát szellemek járják.
Ám az osztálytársai különös, idegen tehetségek tanújelét adják. Furcsa álmok kísértik, hangokat hall, a családjának és barátainak írott levelei elvesznek – és mindenre árnyat borít az őket körbeölelő varázs.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Amikor nem elég a 192 oldal, mert még olvasnád…

Igen, tudom, hogy a könyv már megjelent filmes borítóval is – ezt ha tovább görgettek, akkor láthatjátok -, de az én érdeklődésemet a magyar kiadás első, mondjuk így, eredeti borítója keltette fel. A betűtípuson kívül minden elem passzol, pontosan annyira sikeredett hátborzongatóra, amennyire azt a fülszöveg megköveteli. Sajnálom, hogy csak 192 oldalt rejtett ez a borító, ugyanis én még olvastam volna tovább. Az biztos, hogy ebben a regényben nincsenek felesleges körök, a rétestészta-effektus cseppet sem illik rá, de talán egy röpke ötven oldalt még simán hozzátoldottam volna.

Ezt a toldást nem a végéhez ragasztottam volna, hiszen az pont úgy zárult, ahogyan egy Vörös Pöttyöstől szerintem várható, én elégedett voltam vele. A végjáték előtti részekre azonban még ráfért volna némi malter, hogy az olvasók jobban beleképzelhessék magukat Blackwood Hall hátborzongató kísérteteinek közegébe. Ezáltal talán árnyaltabb lett volna a karakterrajz is, mert kicsit nekem itt dőlt össze a ház, hogy a négy lány szinte ugyanolyan volt, azon kívül, hogy mindannyian más képességek birtokába jutottak az iskola nagyszerű képzésének köszönhetően.

Blackwoodot Madame Duret karolja fel, aki felújítja az épületet, és leányiskolát létesít a már sokat látott falak között. A tanulókat pedig különleges eljárással választja ki, olyan lányokat vesz fel, akiknek van egy bizonyos hatodik érzéke. Így kerül be a négy kiválasztott, akik elit képzésben részesülhetnek. Lynda, akinél bármelyik óvodás jobban rajzol, hirtelen profi festő lesz. Ruth, aki bár az osztály strébere, most mégis klasszisokkal megelőzi önmagát, s megfejti a legbonyolultabb matematikai feladványokat is. Sandy eddig soha nem írt egyetlen verset sem, ám a blackwoodi hetek után olyan szonetteket firkant, hogy azokat még Shakespeare is megirigyelné.

A főszereplő pedig – Kit – egyetlen évig zongorázott, azt is utálta. De a Blackwood hatására hirtelen Schubertet játszik, és képes lesz befejezni a híres zeneszerző félbehagyott műveit. Kit sem emelkedett ki nálam, hiába volt ő a főszereplő, de a háttértörténete mindenképpen érdekes volt. Az édesanyja, s annak új férje mindenképpen ebbe az iskolába akarták beíratni, mondván, nászútra mennek, és mi a legjobb hely egy gyereknek erre az időre? Hát persze, hogy a bentlakásos iskola. Számomra érdekes volt látni azt, hogy valaki jobban bízhat a barátnőjében aki az iskola falain kívül van, mint az édesanyjában.

Persze a hangulat az első osztályú, a szellemek, lelkek mind-mind hozzátesznek ahhoz, hogy a regény a hibái ellenére mégis eljusson A pontból B pontba. Madame Duret őrült alakja szinte zseniális, sajnálom, hogy nem volt több ideje kibontakozni. Az, hogy megvette ezt az iskolát, összefogja az egész rendszert, s mindenre van valami magyarázata… Mert ugye a megmagyarázhatatlan dolgokra mi is tudományos válaszokat keresünk.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a kísértetjárta ódon kastélyokat, az megkísértett iskolákat, és azokat a regényeket, amelyekben mindez egyszerre kap szerepet néhány lánnyal megspékelve. Azoknak, akik szeretik a rövid regényeket, és hanyagolnák a sallangokat – csak annyit olvasnának, amennyit feltétlenül muszáj! Azoknak, akik buknak a paranormális jelenségekre, mert inkább volt ez paranormális, mint horror. De azoknak is, akik a könyv elolvasása után megnéznék a filmet is, mert már lehozták a hazai mozik.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4/5
Borító: 4/5 –
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Madame Duret.
Kedvenc jelenet:

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Tarryn Fisher: Thief – Tolvaj

Író: Colleen Hoover – Tarryn Fisher
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: romantikus, NA
Kiadás éve: 2018
Oldalszám: 296
Fülszöveg: 
Emlékeztetőül magamnak:
A szerelem türelmes. A szerelem kedves.
A szerelem nem dicsekszik, nem henceg.
A szerelemben nincs arrogancia.
Sohasem durva, nyers vagy illetlen – nem öncélú.
A szerelmet nem könnyű felforgatni.
A szerelem nem kövezi meg a rosszat.
A szerelem bízik, remél és mindent kibír.
A szerelem sohasem évül el.
Küzdeni fogok érte.
A tolvaj

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Szentül hittem, hogy ez csak egy szimpla zárókötet lesz, de a francba is, Fisher!

Annyira rossz érzéssel tölt el ennek a zárókötetnek az értékelése. Emlékszem, amikor Zsebi rám tukmálta a Kihasznált alkalmat, amit az azóta már régen hamvába holt Promágus kupára olvastam. Mennyire nem akartam én azt a könyvet magamba fogadni, te jó ég, és aztán az első oldal után mennyire megszerettem… TE JÓ ÉG! Aztán jött a Zűrös vörös, és képtelen voltam eldönteni, hogy most akkor Leah vagy Olívia a nagyobb rohadék? Ám végig ott volt Caleb, akit az elejétől kezdve gyűlöltem, s ez az érzés a végsőkig kitartott. Azt hiszem joggal féltem, hogy Ő kapta ebben a kötetben a főszerepet. De elrontani nem sikerült.

Sőt, faltam az oldalakat, imádtam minden sorát. Caleb, még ha nem is pozitív, de valamiféle érzést csak kiváltott belőlem. Sokkal rosszabb lett volna, ha semleges karakter marad számomra, mert akkor félő, hogy bealudtam volna a vetyengései közepette. Továbbra sem kedveltem meg a pasit, de az írói stílus és a sorozat miatt kénytelen voltam elfogadni a létezését. Titkon azért reménykedtem abban, hogy a két leányzó egyöntetűen arra a döntésre jut, hogy egy ekkora szemétládával nem érdemes többet foglalkozni – de ez egy Rubin pöttyös regény.

Caleb története tényleg pontot tett ennek az egésznek a végére, de sokkal inkább volt érdekes, hogy a másik nem képviselői miként csesznek ki szegény Calebbel. Külön kedvencem lett a huzavona, mikor Leah bejelentette a második rész végén, hogy Estella nem tőle van. Ez az ami végigkíséri és ami összetartja a történetet. Beleássuk magunkat a múltba is, ahogyan az lenni szokott, és a jelenről is szivárog az információk hada. Ami viszont különlegesség, hogy emlékeim szerint kap egy fejezetet Noah, valamint Olívia is.

A sérült lelkű emberek csonka szeretetet tudnak adni. És mindannyian sérültek vagyunk egy kicsit. Csak meg kell bocsátanunk, bevarrni a szeretet marta sebeket, majd továbblépni.

Jó volt megismerni a harmadik szemszöget, ami néhány fontosabb kérdésre is választ adott. Imádtam, hogy ennyire betegek a szereplők, és már nem is szerelemért, vagy annak illúziójáért tesznek meg mindent, hanem sokkal inkább azért, hogy saját igazukat bizonyítsák, s beteges vágyaikat kielégítsék. Kicsit valahogy Noah kilógott a sorból, aki talán túl normális és előrelátó volt ebben a történetben, de Olíviához mindenképpen, így abszolút nem illettek össze. Ugyanakkor feleslegesnek sem éreztem. Ahogyan a mellékszereplőket sem, és a visszatérő vendég – aki az első kötetben már szerepelt mint Caleb barátosnéja – is fel tudta kavarni egy kissé az állóvizet.

Amnéziával vagy amnézia nélkül sem kedveltem meg tehát Calebet. A kis titkai, az aljas húzásai alapján én a legelső percben felrúgtam volna alvázszámot olvasni a Göncölhöz. Ezért is ragadhatott magával a hangulat, meg a tudat, hogy itt ennek most tényleg vége lesz, s valakit választani fog ez a… hm… férfiszörny. Választott, de hogy mégis kit? Hazugságok, eltitkolt információk, szenvedély, beteges tettek, mocskos vágyak, s egy eszközként használt gyerek.

Mindenképpen szükséges volt ez a kötet, hogy pontot tegyünk a végére, és összeálljon egy egésszé ez a tészta. Azoknak ajánlom, akik szeretik, ha lezárást kapnak, s nem függővéget. Azoknak, akik már olvasták az előző két részt – akik nem, azok most azonnal kezdjék el, mert irgum-burgum -, és imádták. Azoknak is, akik soha nem kedvelték Calebet, de a másik tábornak még inkább, mert ők is rá fognak döbbenni, mekkora egy rohadék a fickó. Mindenkinek, aki rajong Fisherért, aki imádja a humort, s szeret, na meg nem szégyell néha felnevetni olvasás közben!

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Borító: 2/5 – Annyira csúnya, már meg ne haragudjatok, de számomra befogadhatatlan. Miért kell minden Rubin pöttyösre egy elbaszott felsőtestet rittyenteni, ahol férfi főszereplő van? Ráadásul ezzel a márvány hatással mintha valami LMBTQ vonal lenne. DE NEM!
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Olívia, Leah
Kedvenc jelenet: Az Estállával való huzavona.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

Elizabeth Chadwick – A legnagyobb lovag

Író: Elizabeth Chadwick
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: Arany pöttyös, történelmi romantikus
Kiadás éve: 2011
Oldalszám: 586
Fülszöveg:
William Marshall, a kevés kilátással bíró, nincstelen lovag kilép az ismeretlenség homályából, amikor megmenti Aquitániai Eleonóra, II. Henrik király félelmetes feleségének az életét. A királynő hálából kinevezi a trónörökös tanítójává. De a királyi kegy nem csak hírnevet és jutalmat hoz, hanem konfliktusokba sodorja és irigyeket szül. William befolyása a szeszélyes és ingatag Henrik hercegre és ifjú feleségére kiváltja a kevésbé kegyben álló udvaroncok neheztelését, akik szövetkeznek ellene, hogy megbuktassák.
Elizabeth Chadwick a történelmi tények és a fantázia szülte regényesség lebilincselő elegyével kelti életre Anglia legnagyobb hőseinek egyikét. Jogos helyére állítja a középkor delelőjén, és rajta keresztül a nyolcszáz év alatt mit sem változó politikai zűrzavarokat, győzelmeket, botrányokat és hatalmi harcokat.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: A kevesebb itt biztosan több lett volna!

El sem hiszem, hogy ezt mondom, de végre befejeztem a regényt. Márciusban kezdtem el, de az első 150 oldalba én konkrétan majdnem belehaltam, és már azon voltam, hogy elkezdek sóvárogni valami csöpögős szerelmi szál után, csak hogy haladjunk már végre. Ó, bárcsak valaki véletlenül megerőszakolta volna Aquitániai Eleonórát, mondjuk a főhős, William Marshal. Nem, távolról sem szeretem az ilyet, – khm… volt egyszer egy Díl értékelés -, és szerencsére 150 oldal után már pozitívan is tudtam nyilatkozni a könyvről.

Ez a könyv pedig lassú volt és vontatott, de mégis tudtam szeretni. Hiába egy karrierregény, amely William felemelkedését – pontosabban életének első részét – igyekszik bemutatni, valójában végig a nőkről (is) szólt, és a királyokról. Hiába vívja ki William a leghűségesebb címet, nem szabad megfeledkezni Eleonóra, Margit, de Isabelle jelenlétéről sem.

Az út, amelyen elkíséri William a a három uralkodót még nem ért véget, viszont amit láttam, az tetszett. Ott kezdett elindulni a történet, amikor lovagi tornákra kezdett járni az ifjabb Henrik királlyal. Elizabeth Chadwick rendkívül szimpatikus írónő, szerethető a stílusa, kiválóan ír, s a magyar fordítás sem sikerült rosszul – utóbbi Szűr-Szabó Katalin munkája -, de több oldalt is kihúztam volna. Néha meg is rekedtem az olvasásban, és 2-3 hónapra parkolópályára raktam ezt a féltéglát.

Ha az első 150 oldal nem lett volna, akkor komolyan elgondolkozom, hogy ez most egy négyes vagy egy ötös lenne, hiszen minden elő volt készítve jó kis történelmi romantikus regényhez. Azonban hiába a csatajelenetek, mégis inkább a tömény taktikai játszmákat éreztem izgalmasabbnak, ahogyan apa a fiára, testvér a testvérére, fiú az apára támad. Ezek a cselszövések mentették meg nálam ezt a regényt.

Volt egy epizód, ami különösen tetszett, ez a Margit királyné körül kialakult botrány volt. Természetesen összehozták Williammel, és a körülmények is úgy alakultak, hogy akár még igaz is lehetett volna, hiszen tényleg nagyon szoros kapocs kezdett kialakulni a két fél között. Aztán, hogy tényleg történt-e valami a való életben, azt hiszem, ezt már soha nem fogjuk megtudni, hiszen egy XII. századi históriáról van szó.

Ahogy láttam a könyv csak 1194-ig meséli el a történetet, így aki a későbbi évekről is szeretne értesülni, és behatóbban a Magna Charta mögé látni, annak bizony a folytatást is el kell olvasnia. Vajon Robin Hood is szerves része lesz a történetnek? Azt tapasztaltam, hogy hasonlóan “tartalmas” a könyv, már ami az oldalszámot illeti, tehát még megfontolom, mikor szeretném elolvasni, de jövő nyár előtt biztosan nem.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a lassú, vontatottabb regényeket, s nem félnek átküzdeni magukat az első 150 oldalon, ami felér egy altatóval. Azoknak, akiknek nem gond, ha néha leül a történet. Azoknak, akik szeretik a kül- és belpolitikai harcokat. S azoknak is, akik kedvelik a történelmi vagy a romantikus regényeket, esetleg mindkettőt.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 3/5 – Ez most egy nagyon jóindulatú hármas.
Borító: 4/5 – Az az esztétikusan kellemes.
Karakterek: 5/5 – Basszuskulcs, rájöttem, mi mentette meg ezt a könyvet. A karakterek.
Kedvenc szereplő: Aquitániai Eleonóra
Kedvenc jelenet: Fentebb is említettem, hogy a margitos botrányt kedveltem.

Keresd bejegyzéseimet/bejegyzéseinket a Prológuson!
https://prologus.wordpress.com/

Instagramon is megtalálsz:
https://www.instagram.com/bookbishop/

 

A királynő méregkeverője

Író: Jeff Wheeler
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: Vörös Pöttyös Könyvek, fantasy
Kiadás éve: 2016
Oldalszám: 376
Fülszöveg:
Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember.
Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével.
Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: 2018 legnagyobb szívfájdalma.

Nem, sajnos nagyon nem. Leírni is fáj, és az értékelés után vélhetően még szomorúbb leszek. Minden adott volt, hogy ez egy jó könyv lehessen, de valami eszméletlen bugyuta köhintést sikerült csak összehozni. Ritkán nyúlok mellé, főleg, ha középkort idéző fantasyvilágba szeretnék elkalauzolni, de ezúttal sikerült. Olvastam már rosszabbat, ezt be kell vallanom, de hogy ez után a regény után mennyire kiakadtam, az elmondhatatlan.

Hogy hol siklott félre ez a könyv? Nem a vasúton, de rögtön a címnél. Úgy kerestem ebben a történetben a királynőt, mint ahogy Beckett várt Godot-ra. Minden nyavalyás időmet rááldoztam, de ahogyan Godot sem jött, úgy a királynőt sem találtam meg. Valaki mondja már meg, hogy hol volt ebben a történetben a királynő? Jah, hogy sehol? Igen, valószínűleg igazatok van, és akkor a birtokos szerkezetnek sincs semmi értelme, bár meg kell hagyni, hogy méregkeverő azért szerepelt a történetben. De ne szaladjunk ennyire előre, lassú víz partot mos.

Ebből azt hiszem, hogy egyértelműen látszik, nem voltam elégedett a fordítással. A magyar nyelv szépsége, hogy különbséget tudunk tenni királyné és királynő között. Előbbi csupán a király felesége, utóbbi pedig jogosan örökli a trónt. (Például Anjou Mária rémlik történelemóráról, nem? Rá a királynőt használjuk.) Ugyanígy különbséget teszünk grófnő és grófné, császárnő és császárné… között is. Tehát, kérdezem én, bájos, címben megbúvó királynőnk hogy is örökölte a trónt?

Még ha csak ennyi lett volna a probléma, akkor egy élvezhető regényt kapunk, mert tévedni emberi dolog. A sor azonban folytatódott az abszolút halott párbeszédekkel. Végig olyan érzésem volt, mintha nem csak a nyolcéves főszereplőket, de az olvasót is teljesen hülyének nézné az író azzal, hogy élettelen párbeszédekkel operál. Még inkább kitűnt ez, mikor megjelentek a leírások, amelyek viszont szerintem nagyon is jól sikerültek. Komolyan nem tudtam eldönteni azt sem, hogy az író hibája, vagy a fordítás sikerült egészen rosszul, de legalább így valami semleges masszát sikerült megalkotni.

– Annyit csacsogsz, akár a szarka – morgott Mancini. – Egész nap ezt csinálod, vagy csak reggel és este, amikor az emberek aludnának?
– Szeretek beszélni – mondta a lány lelkesen. – Álmomban is beszélek. A nevelőnőm legalábbis ezt mondja. Állandóan beszélek.

A történet nem bonyolult, minden a Forrás körül mozog egy fantasy középkori királyságban, ahol trónharcok dúlnak, és eddig gyilkosságok követték egymást, a legutóbbi csata pedig nemrég zárult le. Owen édesapját felségárulással vádolják, így a fiúnak el kell mennie, hogy Severn királyt szolgálja, és hűségéről biztosítsa királyát. Természetesen a szülők nem hagyják annyira magára a fiút, hanem a szolgálatába állítják a korábban bábaként dolgozó, de időközben méregkeverővé avanzsált Ankarette-t. A méregkeverő mindent megtesz azért, hogy a nyolcéves fiú pályafutását elősegítse, és felhasználva a már amúgy is annyira klisés “kiválasztott” sztorit egy színházba is beillő alakítás keretén belül elhitetik, hogy Owen valóban a “Forrás” kegyeltje.

Nem mondom, hogy nincs egy kicsit sötétebb hangulata a könyvnek, de engem egyáltalán nem szippantott be. Látható az is, hogy egy sorozat első részéről van szó. Ezek után félve, de a második résznek – ha hozza a kiadó – még biztosan bizalmat szavazok, hátha akkor már nem lesznek ennyire idegesítőek a gyerekszereplők. Véleményem szerint sokkal többet ki lehetett volna ebből hozni, ami nyilvánvalóan nem történt meg, de azért voltak biztató jelek.

Kiemelném Ankarette és Severn karakterét, akik kaptak ívet, és talán sikerült eljutniuk valahová, valamint a humort, amit leginkább Mancini képviselt, az étkezési szokásai, és a kalácsos tréfája többször megnevettetett. Az sem volt rossz ötlet, hogy Mancini szinte minden fejezet után írt egy jelentést a jelenlegi állapotokról összekapcsolva a múltbeli eseményekkel is.

Őszintén, fogalmam sincs, kinek ajánlhatnám igazán ezt a könyvet, de talán azoknak, akik bírják a kicsit is idegesítő szereplőket (Elizabeth Victoria Mortimer biztosan az), szeretik a nyolcévesek között kibontakozó instalove-ot, vagy egy könnyed fantasy szórakozásra vágynak, és kedvelik a humoros elemeket.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 2/5 (Nem volt a legsikeresebb választás, pedig az a borító!)
Borító: 5/5
Karakterek: 1/5
Kedvenc szereplő: Ankarette, Severn
Kedvenc jelenet:

 

Diana Gabaldon: Outlander – Az idegen

Író: Diana Gabaldon
Kiadó:Könyvmolyképző Kiadó [Kattints ide, és rendeld meg most!]
Besorolás: fantasy, történelmi, romantikus
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 908
Fülszöveg:
1945-öt írunk. Claire Randall, a volt hadiápolónő éppen a második nászútját tölti a férjével a háború után. Egészen addig, míg óvatlanul keresztül nem sétál a brit szigetek rengeteg ősi kőkörének egyikén. Hirtelen „sassenach” válik belőle, vagyis idegen – a háborútól és portyázó klánoktól sújtott Skót Felföldön Urunk… 1743. évében.
Számára ismeretlen erők visszasodorták az időben. Claire olyan intrikák és veszedelmek között találja magát, amelyek az életét veszélyeztetik… és összetörhetik a szívét. Mert találkozik Jamie Fraserrel, egy lovagias ifjú harcossal, és innentől úgy érzi, kettészakítja a hűség és a szenvedély, amely a két teljesen különböző férfihoz köti két egymással összeegyeztethetetlen életben.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Ha a cselekményismétlés megölné az olvasót…

Tipikusan az az eset, amikor a könyvből készült sorozatot előbb láttam, minthogy a könyvet elolvastam volna. Olvasás közben viszont meglepve tapasztaltam, hogy a sorozat milyen könyvhű lett, és még a karaktereket is jól eltalálták, szinte mindenkit, kivétel nélkül a legalkalmasabb színész játszott el. Sokakkal ellentétben nem Jamie miatt vágtam bele ebbe a majdnem ezer oldalas féltéglába, hanem azért, mert a sorozat olyan misztikus hangulatvilágot teremtett meg, amit nagyon lehet szeretni. Valamint a történet sem volt rossz, egyébként is szeretem az időutazást, mint a leglehetetlenebb reményfonalat a legőrültebbek kezében. Az őrültet meg, mint tudjuk, egy hajszál választja el a zsenitől.

Ilyen zseni lehet Diana Gabaldon is. Igaz, hogy lassan haladtam ezzel a könyvvel, de nem azért mert rossz volt. Leginkább annak tudható be, hogy hosszú, illetve hogy az elolvasását a vizsgaidőszak legelején kezdtem el. Akit az oldalszámok riasztanak, csak bátorítani tudom, hogy ne aggódjon, megéri, a hibák ellenére is. Úgy éreztem, s véleményem szerint joggal, hogy a könyv utolsó kétszáz oldalára mintha elfáradt volna a történet, az írónő simán megoldhatta volna a kétszáz-háromszáz oldalt bő hetvenben is.

Ami ennél is jobban dühített, az a cselekmény, illetve a cselekvések folyamatos ismétlése volt. Mintha Gabaldon nem tudott volna mit kitalálni, és belerakott volna egy újabb fordulatot, amiben Jamie természetesen megsérül. Vagy az általa elmesélt sztorikból tudjuk meg, hogy egyébként van ám több sérülése is, mert sajnáljuk már szegényt, amellett, hogy milyen jól néz ki. Amikor Claire képbe kerül meg más sem történik, mint folyton itt gyógyítja, ott gyógyítja. Jaj, kissé meguntam.

Ezek ellenére is azt kell mondanom, hogy ez a könyv tökéletes szórakozást képes nyújtani. Mint fentebb is említettem már, a hangulat, amit a könyv megteremtett, egyszerűen elvarázsolt, és a foglya lettem a XVIII. századi skót földeknek a hiedelemvilággal, népi szokásokkal, és a klánok jellemzőivel együtt. Nekem nagyon bejött (és nem ment ki) a tündérek által befogadott gyermek históriája. A csecsemőt, akiről nem tudtak gondoskodni, kitették, hogy a tündérek elvigyék. Abban a reményben tették mindezt, hogy bár szülei nem tudnak róla gondoskodni, de a természetfeletti kis lényeknek köszönhetően tovább élhet. Mindig is tudtam, hogy egy nép életében meghatározó a hit, babona, hiedelem, de mindig elcsodálkozom, hogy vannak olyanok, akik ebben tényleg hisznek. Aztán belegondolok, hogy talán én is hinnék, mert menekülőutat látnék benne, és megnyugvást keresnék, valamiféle kapaszkodót, ami képes enyhíteni a szenvedést. Erre is kiváló a könyv, elgondolkodtat, hogy a legextrémebb helyzetekben mit is tennél, te hogyan cselekednél.

Claire Randall történetét követhetjük nyomon, aki 1945-ből hirtelen átkerül 1743-ba. Mindkét történelmi kor megfelelően ki van dolgozva, kellő részletességgel mesél az írónő, és szépen ágyaz meg annak, hogy Claire miként állja majd meg a helyét röpke kétszáz évvel korábban. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a XVIII. században ismételten férjhez megy, angol nőként egy skóthoz. Ezzel a házasságal nem volt különösebb gondom, viszont sokkal inkább szerettem azt a szerelminek nem nevezhető, de kialakult háromszöget, ami Black Jack Randall, Claire és Jamie között jött létre. Alapvetően nem rajongok a homoszexuális témákat feszegető könyvekért (A tanítvány két éve hever a polcomon érintetlenül), de Randall karaktere valahogy az egészben szerintem a legérdekesebb és legizgalmasabb volt, kíváncsi vagyok, hogy a következő kötetben az írónő mit hoz ki belőle, és vajon meddig élvezhetjük még a rossz pénzként elhíresült vendégszeretetét.

Ennél a könyvnél is kiemelném a humort, amit én minden könyvben díjazok, ha van. A jövőből vett utalásokkal gyönyörűen játszik Gabaldon főszereplőnőjén keresztül, főleg, amikor Jamie kérdezget rá ezekre nem megjátszott ostobasággal.

Claire és Jamie élete tehát nem egy sétagalopp, sok veszély les rájuk, egyrészt a McKenzie klán ténykedései miatt, de fenyegető a tudálékos, számító és már-már gonosz Geillis Duncan is, valamint Jack Randall mesterkedéseim sem túl biztatóak. Geillis a könyvben szerintem pont nem lett eltalálva, viszont a sorozatban az egyik kedvencemmé vált. Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik szeretik a viszontagságokkal teli szerelmet, hiszen Jamie és Claire kapcsolata pont ilyen, gondoljunk csak arra, hogy ezt kezdetben mennyire beárnyékolja Claire előző házassága. De azoknak is bátran merem ajánlani, akik a hangulatért, a babonákért, esetleg a boszorkányüldözésért repesnek. Akik pedig a világháború utáni korszakba pillantanának bele vagy az időutazás nüanszáról igyekeznek megtudni valamit, nos, bátran forgassák ők is.

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 4,5/5 (Sajnos a 4,5 túl kevés erre a könyvre, de az ötöt meg túl soknak érzem.)
Borító: 5/5
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Black Jack Randall, Claire Fraser (Magamon is meglepődtem, de utóbbit egészen megkedveltem.)
Kedvenc jelenet: Amikor a marhacsorda begyalogol a börtönbe, valljuk be, azért az stílusos volt.

 

Az őrület határán

Író: Fekete Judit
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó [Rendeld meg most!]
Besorolás: humoros kortárs regény
Kiadás éve: 2017
Oldalszám: 192
Fülszöveg:
Lili egy menő multinál dolgozik, és talpraesett marketingesként megszokta, hogy minden problémát gyorsan megold. Csakhogy egy nap behívják a tárgyalóba, és bizony, AZT a hírt közlik vele.
Munkanélküli lett.
Nincs mese, ideje új állás után nézni.
Fergeteges rodeó indul a magyar valóságban.
Elgondolkozik, legyen-e belőle aloe vera mlm ügynök, vagy elfuserált cukrász. Sofőr. Virágáruslány. Hallgasson-e a volt kollégára, aki felhívja a Nagy Ötlettel?
Várjon az igazira vagy vállaljon átmeneti munkát? Adja fel az álmait? És az elveit?
Miközben naplót ír, vagy épp lelkesen blogol, mellékesen várja a nagy Őt is, de főleg kicsiket talál.
Ám az Élet gyakran meglepőbb, mint gondolnánk…
A hol szomorkás, hol kacagtató történet üdítő színfoltja nemcsak a hazai könyvpiacnak, hanem lelket feltöltő olvasmány mindazoknak, akik épp hasonló cipőben járnak.

[# A könyvért hatalmas köszönet a Könyvmolyképző Kiadónak! #]

Egyetlen mondatban: Sajnálom, hogy vége lett, az a 190 oldal csak úgy elrepült, mintha nem is lett volna…

Életünk során sokszor kerülhetünk olyan helyzete, amikor kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy ennyi volt, kész, nincs mit tenni. Rengeteg dologra reagálunk érzékenyen, és számtalanszor uralkodik el rajtunk a káosz. Magadra ismertél? Ez csak természetes, hiszen valamennyien éltünk már át az őrület határát feszegető pillanatokat.

Fekete Judit könyve mindenképpen hiánypótlónak mondható. A naplószerűen megírt regény olyan problémákat tár elénk, amellyel valamennyien találkozhatunk, manapság egyre több ilyen esetről lehet hallani. Ez nem más, mint a munkanélküliség, és az azt követő keserves procedúra, amit többen álláskeresésnek neveznek. De mit lehet tenni akkor, ha ez valakinek az életében tényleg beköszönt, és ott áll, ahol a part szakad.

Képtalálat a következőre: „munkanélküli nő”

Nos, először is, nem árt megőrizni a humort, amit a regény is megtesz mesterien, és acélidegekkel nekivágni a lehetetlennek tűnő küldetésnek. Régen kacagtam már ennyit egy-egy aranyköpésen, amellyel Kálmán Lili örvendeztet meg minket. Lilit nagyon bírtam, mert kezdetben egy TLC-függő karaktert teremtett meg, amelyet utána sikeresen maga mögött hagyott.

Leginkább a blog és a hozzá kapcsolódó megörökített jelenetek tetszettek. Lili kitalálta, hogy az állásinterjúiról blogolni fog, itt összesíti, hogy a különböző cégek hány pontot értek el azon a bizonyos listán, amelyet ő maga serkesztett. Csak akkor kapott észbe, amikor az egyik céget feljelentette az egyik olvasó. Zseniális volt a kamuönéletrajzok összeállítása (azért egy marketinges csak tudja már, mire kell figyelni), a biournák ötlete (akasztófahumor bekapcsolva), és az örökké készséges barátnő személye, akit Lili csak Schulzként említett.

Egy rohadt szemtelen macska és egy pokróc barátnő. Ezt dobta a sors… No, de legalább dobott valamit.

Tetszett a hírnév szemszögéből történő megközelítés is, a telefonbeszélgetések, illetve a TV-s szereplés. Át lehetett volna esni ennél a pontnál a ló túloldalára, de sem Fekete Juditnak, sem pedig Kálmán Lilinek nem sikerült, én pedig örültem, hogy nem ugyanoda sikerült visszaterelni a sztorit, ahonnan elindult.

A szálak kissé akkor kezdetek el összekuszálódni, amikor megjelent a híres zaklató, aki nemcsak kommentelt a blogra, de még fel is hívta Lilit. Persze sejthető az illető személye, és picikét klisés is, de olyan profin van megágyazva ennek a szálnak, hogy egy percig sem dühített.

Aki kitalálta, hogy legyen harmincnapos fizetési határidő, az, gondolom, még sosem szemezgetett a macskaeledellel. Ez a kiszámíthatatlan, vállalkozói lét nem igazán nekem való.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért nem lehetett hosszabb a regény. Aztán eszembe jutott az is, hogy lehet pont az tett neki jót, hogy ennyi fért bele, semmi több. A majdnem kétszáz oldal rendkívül szórakoztató, és nem tudnék megnevezni egyetlen célcsoportot, akiknek ajánlanám, korosztályfüggetlenül szerintem mindenki jól fog szórakozni.

Azoknak ajánlanám a regényt, akik szeretik a naplóformában megírt könyveket. Azoknak, akik szeretnék megismerni a munkakeresés világát, és valamennyi buktatóra fel óhajtanak készülni. Azoknak, akik szívesen olvasnak magyar íróktól, és nem félnek megpróbálkozni egy hiánypótló kötettel. Azoknak, akik szeretnének kikapcsolódni, és önfeledten kacagni. Azoknak, akik csak  szimplán szeretnének egy pillanatra kiszakadni a valóságból, és elmerülni valami keserédes műremekben.

Dübörögnek a tévében, a rádióban, az utcákon és az újságokban a karácsonyi kampányok. Ha gyerek lennék, biztosan megállnék a fejlődésben ennyi elfuserált Télapótól és Jézuskától. Némelyik kifejezetten félelmetes, olyan, mint Stephen King AZ-ja.

Ugye lesz második rész?

Számokban kifejezve:

Összegzett értékelés: 5/5
Karakterek: 5/5
Kedvenc szereplő: Lili
Kedvenc jelenet: Imádtam Wörköt. Igen, ő egy cica volt. Sajnos csak volt.